Veres Péter
Attól kezdve, hogy a lágerekből szökdösni kezdtek, a mi vágóhídi csapatunk is nyugtalan lett. Hazavágyott mindenki. Hiába volt itt olyan bőség a szalonnában, hogy otthoni napszámos vágyaink, melyeknek csúcspontján soha el nem fogyó szalonna áll, száz százalékig beteljesedtek, nem ért semmit. Haza akartunk menni. Mert amilyen rendetlenség van itt, vagy nem cserélnek ki, vagy itt felejtenek a vágóhídon évekig, amíg mi meg nem únjuk.
Ezért aztán vasárnap délutánonkint kezdtek az embereink kutatni a városban, főleg a lágerek környékén az igazolványok után, s lassan meg is lelték a helyeket.
Legelőször egy szomszéd falubeli elvtársunk ment el. Mégpedig igen elmés módon. A veszettkutyamarásos embereket, egészen a Tiszától, akkor a bukaresti Pasteur-intézetbe küldték. Valahol találkozott egy földijével, akit megmart a veszett kutya és Bukarestbe hoztak. Ezzel egyezett meg; jó pénzért, talán öt-hatszáz leiért megvette az igazolványát és elment vele. Az atyafi meg azt mondta az intézetben, hogy elveszett az igazolványa. Mit tehettek vele mást, mint kiállítanak neki egy másikat és hazatoloncolják.
Sejtettük ugyan, hogy mi készül, de mégis furcsán esett, amikor egy este, hazaérkeztünk az utcai csavargásból és látjuk, hogy a Nyíkos helye üresen maradt. Kicsit belénknyilalt a hazavágyás is, de az is, hogy vajjon mi lesz ebből? Szigorúbb őrizet alá vesznek bennünket és megtiltják a városba való járást.
De nem lett semmi. Az öreg raktáros legyintett, a katonák nevettek s a hadnagy sem csinált nagy ügyet belőle.
A veszettkutyamarásos ember különben még visszajött hozzánk s mi megraktuk útravalóval, kenyeret, szalonnát adtunk neki s még pénzt is bélyegre, hogy egy csomó levelet tegyen postára otthon Debrecenben. Akinek tudja, meg vigye el személyesen, mivel úgyis jár Nádudvaron, a többiek falujában.
Sohase kapták meg a leveleket. Az ember hónapok mulva visszajött, ellenőrző vizsgára, de felénk se nézett. Szégyelte magát. Valaki véletlenül meglátta közülünk, úgy tudtuk meg, hogy megint ott van. Pedig olyan jó, becsületes fiúnak látszott. Holott típusa volt a háborúban termett parasztcsavargóknak.
Most már gyors egymásutánban szökdöstek hazafelé. A parancsnokság rá se hederített, itt hát nem volt akadály. A legtöbben akkor mentek, amikor híre jött, hogy a románok most már csakugyan kiürítik a Tiszántúlt, egészen a végleges határig, tehát a mi községünk túl lesz a határon. Részint azért is igyekeztek, hogyha meglesz a határ, nehezebb lesz hazaszökni, részint, hogy a visszavonulás mozgalmasságában könnyebb lesz átcsúszni. Viszont odahaza most már nem kell tartani attól, hogy átaladják az embert a románoknak s azok mint szökevényt mégegyszer visszahozzák. Ámbár eddig sem hoztak vissza egyet sem. Bizonyára, mert senki sem jelentette fel őket. De én épp ezért tartottam lehetetlennek a szökést, mert engem sokan ismernek, s vannak, akik gyűlölnek, tehát újra feljelentenek.
Közben a románok tényleg kiürítették a mi vidékünket és én addig töprengtem a szökésen, hogy ottmaradtam. Összesen négyen maradtunk már a tizenötből.
Pünkösdig voltunk itt a raktárban. Már dolgunk is kevés volt. Alig volt már szalonna, zsír és konzerváru se sok, csak az üres ládákat rendezgettük. Az ántántélelmiszer elfogyott, de nem is volt már rá szükség, mert közeledett az új termés, viszont a Magyarországgal viselt háborúnak is vége, a trianoni békét már tárgyalják s Romániában is Vajda-Vojvodával és Averescuval enyhébb levegő áramlik. A katonákat leszerelik, a mi parancsnokságunknál is már csak néhányan vannak, tehát kevesebb élelmiszer kell. A román parasztnak viszont odahaza nem kell (mert nincs pénze rá) zsír, cukor, liszt, gyarmatáru, megél az vizen és puliszkán is.
A raktárak részint kiürültek, részint leégtek. Az ellenzéki újságok, persze, azt állították, hogy a Foksaniban, Konstanzában s még több helyen leégett raktárakat a raktárosok gyujtották fel, hogy ne lehessen elszámolni, mert nem tudtak elszámolni. Hogy ebben mennyi volt igaz, azt persze nem lehet tudni, mert a román újságok, ha lehet, még jobban túloztak, mint a magyarok, s e tekintetben a mindenkori ellenzéki sajtó volt a legbűnösebb, ez szinte az ő ellenzéki joga volt, de az bizonyos, hogy a közönség nem kételkedett benne. Nekem valójában hihetetlen volt, ámbár a mi raktárunkban már láttam a módszert. A mienk ugyan nem égett el s így a könyvek sem éghettek el, különben is a vágóhíd nem volt gyúlékony anyagból s víz is bőven volt, hanem például másfél vagon szalonnát megevett a pondró. Jó öreg raktárosunk, amikor a szalonnaraktár kiürült, sokatmondóan nézett ránk, fogatlan száját furcsán előre csucsorította, egy szinte leírhatatlan lerajzolhatatlan gesztussal és kijelentette, hogy másfél vagon szalonnát megettek a kukacok. Éles kis nevetést fűzött hozzá. Persze ő is tudta, hogy mi tudjuk, hogy a kis kukacokat is eladtuk a szappangyáraknak.
Sőt, volt itt ezenfelül még ruhanemű is. A zsírraktár a régi hűtőházban volt. Mi sokáig nem vettük észre, mert nem mentünk végig a hosszú és sötét raktáron, mivel azt hittük, hogy mindenütt zsír van. A katonák pedig, ha besurranhattak, mindíg hátra mentek, de mi nem gondoltuk, miért. Persze, dugtak a derekukra pár rend fehérneműt és hogy mi gyanút ne fogjunk, kimarkoltak egy-két konzervet és továbbálltak. Csak amikor fogyott a zsír és a ládák közt széttépett ingekből patkányfészkeket találtunk, akkor tudtuk meg, hogy milyen értékes dolgok is vannak itt. Szerencsére akkor már csak néhányan voltunk s így az az egy pár darab fehérnemű, amit kihoztunk onnan, nem sokat jelentett. Úgyis rég elszámolt dolog volt ez bizonyára, még a raktár kezdetén az itt dolgozó katonák számára utalták ki, és persze nem adták oda nekik. Most egy részét összerágta a patkány, más részét ellopták a katonák. Pedig akkor még drága dolog volt a ruhanemű. Minekünk is a lágerben papírruhát adtak, ami hamarosan szétment, és úgy vettünk magunknak a zsibvásárban másikat. Később a parancsnokság ebből a készletből nekünk is adott fehérneműt és nadrágot, de mi, mivel szökéshez készültünk, elcseréltük és eladtuk civilruháért. Nagyon feltűnő lehetett volna, ha román katonaruhában csavargunk, még katonaszökevénynek is minősíthettek volna. A lágerben kaptam egy jó erős ántántbakancsot, még azt is elcseréltem az egyik katonával egy viselt tiszti cipőért, amely mégis civilesebbnek látszott. Kalapom volt, egy civilujjast vettem a zsibogóban és egyik katonával cseréltem egy fekete bricsesznadrágot. Így egészen átalakulva készültem a szökésre.
Pünkösdkor jöttünk el. Két nádudvari barátunk ünnep első estéjén búcsút vett tőlünk is, a katonáktól is, -- csak éppen, hogy a parancsnokságtól nem -- és szépen eljött. Hamis igazolványuk volt, kijöttek az északi pályaudvarra, jegyet váltottak és elutaztak szépen.
Másnap este mi is hasonlóképpen bántunk. Elköszöntünk, érzékenyen elbúcsúztunk a katonáktól, felesleges holmijainkat nekik ajándékoztuk, kimentünk az állomásra s egy kicsit félve és izgatottan jegyet váltottunk, egyelőre Brassóig. Úgyis már a raktárban nem sok munka volt, be kellett volna vonulni a tetves és poloskás lágerbe, akkor már inkább megpróbáljuk a csavargó életet. Nagy bajunk nem lehet, a lágerek már csak gyüjtőhelyek, ahova összehozzák az erre-arra dolgozó foglyokat s ahonnan azok szépen megszöknek. Csak azok maradnak, akik félnek hazamenni. Kicserélés még mindig nincs, legföljebb a rokkantakat vitték haza, de a lágerben valami hihetetlen hanyagság vagy korrupció következtében alig van fogoly.
Evvel hát kicsi baj volt, a szökés már nem is szökés, csak elutazás, de mi lesz otthon? Béla, a cimborám, nem félhetett, bár ő is munkástanácstag volt, de nem sok vizet zavart. Nem is ezért hozták el, ez csak ürügy volt, hiszen más tanácstagok is maradtak otthon, hanem egy paraszt kupecnek, egy gőgös és elhízott embernek, aki halálosan gyűlölte a szocialistákat -- engem is szeretett volna felakasztani -- valami személyes ügye volt vele. Egy kerékpárgumin vesztek össze, bővebbet nem tudok róla, csak dühében elvitette Romániába. Immel-ámmal mentem, de valami gyerekes szolidaritás-érzés mégis összetartott vele. Lesz, ami lesz, de hazamegyek. Másik pillanatban meg visszariadtam és arra gondoltam, hogy valamelyik erdélyi városban vagy bányavidéken munkát vállalok és megvárom a jobb időket. Sőt voltak pillanatok, különösen hazai terrorhírek hatása alatt, hogy elhatároztam, itt maradok, letelepedek, elvégre úgy a proletárnak, mint a művésznek hazája széles e világ, én pedig mind a kettő vagyok. Ha nem vagyok: leszek. De a honvágy, a délibábos Hortobágy, a néhány hetes házasság után otthagyott asszonyom, s a kis család mégis húzott hazafelé. Gondoltam arra is, hogy énnekem úgy kell szökni, hogy se a román, se a magyar határőrök kezébe ne kerülhessek, mert azok félholtraverik az embert, ha megtudják, ki volt, én pedig nem akarom, de nem is tudom letagadni. Az ilyen dolgok nekem sohase sikerülnek. Én nem vagyok "link" fiú, aki mindenütt kivágja magát. Nekem, ha hazajutok, titokban tájékozódni kell s ha nagyon veszélyes a helyzetem, tovább kell szökni, esetleg Csehszlovákiába. Ha pedig nem olyan szigorú a terror, mint írják, s ha még egy-két év rabsággal megúszom, akkor jelentkezem egyenesen, mért kínoztassam és vallattassam magam hétszámra.
A vonatban senki sem szólt hozzánk, ámbár Bélával magyarul beszélgettünk, ami akkor még nagy merészség volt, mert pl. a brassómegyei csángók és háromszéki székelyek, akikkel tele volt a vonat, nem mertek magyarul beszélni, csak amikor átértünk a magyar határon, nagyot néztünk, hogy román útitársaink egyszerre magyarokká alakultak. Bizony, ilyen ez a nemzeti érzés, s bár ez az ő dolguk, de mégis ez a nemzeti gyávaság akkor még bántott engem.
Katonák is jöttek-mentek, a katonák igazolványait vizsgálták, de hozzánk nem szóltak. Pedig a ruházatunk elég vegyes volt, dehát akkor még ez nem volt feltűnő.
Valójában kedves ország volt ez a Románia s a katonái jó fiúk, ha nem voltak felizgatva, vagy ha nem voltak részegek. Mert mégis csak furcsa, hogy amikor mi szöktünk, egyiknek se jutott eszébe, hogy tulajdonképpen mi az ő államuk és nemzetük ellenfelei vagyunk, s az nem mehet úgy, hogy csak egyszerűen elmenjünk. És hogy az általános emberi szolidaritás, a békevágy nagyobb volt bennük, mint a katonai fegyelem. És hogy minden tolvajságuk és sunyiságuk ellenére egy sem akadt, aki hízelegni próbált volna a parancsnokságnak, hogy bejelentse a szökésünket. Csak orosz katonáknál lehetett az emberi, államon és nemzetenfelüli szolidaritásnak ilyen fokát látni, magyarnál ritkán, németnél soha.
Mai szemmel nézve az akkori Románia tulajdonképpen tetőtől-talpig bolsevizálva volt. (Ezt különben a jobboldali újságok is mondták.) S hogy mégsem történt semmi, annak az volt az oka, hogy az idejében végrehajtott általános földreform a parasztság messzianizmusát és apokaliptikus hangulatát levezette, viszont a hadseregben és az ipari munkásságban nem volt meg az a kicsiny, de határozott szemléletű és akaratú csoport, amelyik megkísérelte volna a talpraállítást. Az államgépezet, mondhatni önmagától, a saját súlyától működött, de lélek nem volt benne. Csak itt-ott a csatlakozó államrészek és a Regát ifjúsága hitt az új államban. A paraszti közkatonatömegeknek egyetlen szempontjuk volt: legyen vége már mindennek, hogy hazamehessünk a falunkba, a földünkre, ahol ha már puliszkán élünk is, de nem maceráltak örökös őrségállással, mindenféle értelmetlen szabályokkal és útálatos tisztasági követelésekkel.
Igazolványt nem szereztem. Olyan kezdetleges hamisítványok voltak, hogy bamba, aki nem látja, micsodák. S nekem nincs szerencsém az ilyesmivel. Így, ha nincs hamis papírunk és elfognak, könnyebben szabadulunk, egyszerűen bevisznek valamelyik lágerbe, de ha a hamis igazolványokat kutatni kezdik, honnan származnak, akkor sok kellemetlenségben lehet részünk. A legfontosabb különben is a határon való átkelés, oda meg nem kell igazolvány.
A vonatforgalom még akkor nehézkes volt, néha szinte veszélyes zsúfoltság volt rajtuk. Mi még bejutottunk a kocsikba, de később jutott a kocsi tetejére is. Így történt, hogy valahol Ploesti és Sinaia között egyszercsak hirtelen megáll a vonat és nagy kiabálás hallatszik. Valami híd vagy viadukt volt ott és egy asszonyt, aki éppen a kisgyerekével foglalatoskodott, lesodort a vonat a szakadékba. A kicsínye ottmaradt a kocsi tetején, ahogy kiesett a kezéből.
Az egész közönség összeszaladt vagy a kocsiablakokon kihajolva tudakozódott, csak mi lapultunk a sorokban. Nekünk nem érdemes ilyen helyre menni, ahol már bizonyára csendőrök is vannak.
Brassóban már kilestünk. Rendes, békés, civiles forgalom. Erdélyben még ostromállapot van, de idáig már nem terjed. Az állomáson nem kérnek igazolványt. Kiszálltam hát és megváltottam a jegyet Nagyváradig. Onnan már nem messze a határ.
Kolozsváron is kinéztünk, de már itt szuronyos katonák között kell a civileknek elhaladni s mindnek a kezében igazolvány. Most már kicsit belémszorult a lélek. Hogy szállunk ki, ha minden állomáson igazolvány kell? Jó volna már a papír, ha hamis volna is. Mert látom, meg se nézik a katonák, az utasok csak a kezükben lobogtatják és mennek tovább.
Ettől kezdve szorongva lestük az ablakokon az állomásokat. De megkönnyebbülve állapítottuk meg, hogy csak a nagyobb állomásokon kérik az igazolványt, a kisebbeken, ahogy leszállnak az utasok, eltűnnek ki erre, ki arra.
Na gondoltuk kifogunk rajtuk. Nem megyünk be Nagyváradra, hanem valamelyik közeli megállóhelyen leszállunk.
A kocsiban ekkor már csak magyar utasok voltak s mi elárultuk,
hogy mi a bajunk. Egy asszonyka, egy vasutasnak a felesége,
sőt maga a kalauz is, egyáltalában nem a
Az asszonyka és a kalauz az ajtóból lesték, mi meg az ablakon, hogy van-e vizsgálat. S amikor behaladt a vonat és megláttuk a szuronyokat, megijedtünk. Na most belementünk a farkasverembe gondoltuk és hamarjában nem is tudtuk, hogy mit csináljunk. A régi törvénytisztelő, törvénytől félő magyar paraszt felébredt bennünk és majdnem elvesztettük a fejünket. Az asszonyka, aki érezte, hogy ők a hibásak, tuszkolt bennünket, hogy szálljunk le a túloldalon, át is mentünk, de hiába, az egész állomás körül volt véve szuronyos katonákkal. S még az ajtótól is vissza kellett húzódnunk, nehogy feltűnést keltsünk.
Mi lesz velünk? sopánkodtunk belülről, de nem szóltunk semmit. A kis asszonyka is megijedt. Na, hiszen nem volna olyan nagy baj, ha el is fognak, csak a veréstől, a huszonöt bottól félek. S elmenekülni most már nem lehet. A nagyváradi állomás magas deszkakerítéssel van körülvéve, amelyet mindenfelől katonák őríznek. Egy lehetőség van: leugrani a vonatról menetközben. Az asszonyka is ezt ajánlotta, csak azon aggódott, hogy alá találunk esni a vonatnak. Én megnyugtattam: vasutas voltam, tudom, hogyan kell leugrani a haladó vonatról. Bélának meg jól megmagyaráztam, hogy nyujtsa előre a lábát és vesse előre a testsúlyt, hogy a vonat szele magához ne rántsa.
Mellettünk, a másik sínpáron hosszú kocsisor húzódott, nem is láttuk a végét. Egy darabig töprengtünk. Ha itt leugrunk, neki találunk vágódni és összetörjük magunkat, ha meg túlhaladunk rajta, nagyon is világos helyen leszünk, mindenki megláthat és leinthetik a vonatot. Ilyen esetben nincs idő a töprengésre, a vonat veszedelmesen közeledik a nagyállomáshoz.
Kiléptem a lépcsőre, széjjelnéztem előre-hátra, nem lát-e valaki, s a még hazulról hozott szőrtarisznyám leeresztettem a perronra. Utána pedig előredűlve, a lábam jól előrenyujtva, én is leereszkedtem. Egy pillanat volt az egész, nekiütődtem a másik kocsinak, de a karom előretartottam és nem lett semmi baj.
Visszanéztem Bélára, aki utánam jött, de ő szegény elterült a kavicson. Azért nem lett baja neki sem. A térdéről lehorzsolódott a bőr, de pár lépés után már le tudta küzdeni a sántítást. Az asszonyka örömtől ragyogva integetett az elhaladó vonatról, mi meg pislogtunk, hogy most aztán merre is kellene megszabadulni innen.
Visszafelé, Váradvelence felé nem mertünk menni, bár nem láttuk már a katonák szuronyait. Előttünk a kanyarodóban eltűnt a vonat, hogy arra mi van, azt sem láthattuk. Oldalt szerettünk volna kitérni, de kétfelől szőlők vannak és sűrű magas glediciakerítések őrzik őket. Különben sem mehetünk közé, mert ki tudja, kivel találkoznánk. Megijed tőlünk, rablónak, tolvajnak néz és zajt csinál. Már érik a cseresznye, hát van félteni való.
Nem tehettünk mást, mentünk előre. De nem sokat haladtunk, amikor látjuk, hogy előttünk egy híd s a tetején a szuronyok csillognak. No, benne vagyunk megint! Most már még oldalt se tudunk kitérni, mert ha meglátnak a hídról, gyanút fognak, hogy miért mászunk be a szőlőbe. Különben is sehol semmi rés. A glediciatövisek összevéreznének és letépnék rólunk a ruhát.
Ejh, itt már nincs más hátra, bátran nekivágni, lesz, ami lesz. Megúntam a rettegést, máris, pedig még csak most kezdődik. S most légy okos Domokos! Köszönjünk-e nekik, vagy ne? Bátran lépjünk-e el előttük, mint akik biztosak a dolgukban, vagy csendesen, könnyedén, közönyösen ballagjunk, mint akik még biztosabbak? De idő nincs a töprengésre, már itt is vagyunk. S a menésünk nem is lett sem az egyik, sem a másik, hanem valahogy mind a kettő. Kifeszült lélekkel, torkunkra jött szívvel, közönyt színlelve haladtunk el a hídon járkáló katona előtt. Bátran ránéztünk s halkan, könnyedén köszöntünk is neki. És vártuk, hogy mikor mondja, hogy állj! De nem mondta. Sem ő, sem a többiek, akik lenn a híd tövén lebzselnek. Közönyösen járt-kelt a hídon tovább. Mi meg ahogy elhaladtunk, az öröm szinte a lábunkba szállt és alig tudtuk lefékezni magunkat, hogy ne gyorsítsunk és vissza se mertünk nézni, nehogy gyanút fogjanak. De nem történt semmi és mi eltűntünk egy újabb kanyarodóban.
De mi lesz itt velünk? Mi lesz, ha egyáltalán nincs innen kijárat és be kényszerülünk menni a nagyállomáson az őrség szuronyai közé? S az állomás már veszedelmesen közeledik és az egyik nyugtalanságunk alig múlt el, már benne vagyunk a másikban.
Amint így aggódva haladunk, egyszercsak a város felőli oldalon megszakad a végtelen kerítés és egy árkot látunk, amelynek a fenekén taposott gyalogút van. Ezen jutottunk ki a kelepcéből s beljebb egy öreg magyar embertől megkérdeztük, hogy merre jutunk el a városba.
Bementünk a városba s járkáltunk benne össze-vissza. Az volt a célunk, hogy keresünk valakit, aki csempészéssel és átvezetéssel foglalkozik, aki tudja a határon a dörgést, mert mi még sose jártunk erre. De reménytelen erőlködés volt ez. Senki sem tudott semmit, vagy pedig nem mert beszélni. Csak azt mondták, arra a határ, a váradi káptalan ősipusztai birtokán túl, vagy odább Biharpüspöki irányában Bors községnél. Ennyit mi is tudtunk, de amire kíváncsiak voltunk, hogy milyen a határőrzés és hogy nem tudnak-e valakit, aki átvezetne, arra nem tudtak válaszolni.
Végül is vaktában nem mertünk elindulni, hanem azt határoztuk, hogy Váradtól északkeletre, Székelyhíd mellett van egy Köbölkút nevű kisközség, Bélának odanősült a bátyja, elmegyünk oda. Ott a vidék is magyarabb, katonaság és csendőrség sincs annyi, mint Váradon, ott majd csak kilessük a kellő pillanatot.
Megkérdeztük hát, hogy merre kell menni Székelyhídnak és elmentünk Váradról. A két napig tartó utazás és az utcákon való csavargás úgy kimerített, alig bírtunk vánszorogni. Levetettük a bakkancsot is, de mert még nem voltunk a mezítlábhoz szokva, hamar összetörte a lábunkat a göröngy és vissza kellett húzni. Ekkor vettem észre, hogy elveszett a lábszártekercsem. A teletömött tarisznya tetején volt s valahol kiesett. Nagyon kellemetlen dolog volt, mert a külsőm e miatt egészen csavargóssá vált. A fekete bricsesznadrág és a tiszticipő nem illett össze lábszártekercs nélkül. Ha még pantallóm volna? Bele kellett nyugodnom, mert visszamenni reménytelen dolog lett volna, azt sem tudtam, hol hagytam el. Csak igen-igen elment a kedvem. Már jobb szerettem volna a bukaresti vágóhíd vagy akár a Saidman-láger nyugodalmas priccsén tanyázni. Hazulról is vad hireket hallottam azoktól, akiktől kérdezősködtem, de mindegy, most már benne vagyok, végig kell vinni. Az úton többnyire magyar falukon mentünk keresztül s itt-ott beszélgetésbe eredtünk a lakosokkal. Ezek se sokat tudtak, de mégis többet, mint a váradiak. Elmondták, hogy most folyik erre a sorozás, az 1898-99-es évfolyamokat sorozzák és hogy Diószegről, de más falukból is a besorozott fiúk csapatosan szökdösnek át Magyarországra, emiatt a határt nagyon megerősítették, még lovasjárőrök is járnak. Később tényleg találkoztunk is egy csapat fiúval, Székelyhídról mentek dalolva haza, Értarcsára.
A magyarázatok nyomán Szentjobb nevű községnek tartottunk, mert úgy mondták, ott van a Berettyó hídja. Na, hiszen ha tudjuk, hogy ez a Berettyó olyan sekély folyócska, nem megyünk mi arra, mert megláboltuk volna. És így nem is kerültünk volna nehéz helyzetbe. A szentjobbi csendőrlaktanya ugyanis nem messze a hídhoz, éppen az útfélen volt. És egy csendőr éppen kinn ült a lócán, a másik meg ment az úton keresztül a másik oldalra, ahol úgy látszott, az istállójuk van.
Na, most megint mit csináljunk? Vissza nem térhetünk, mert a lócán ülő csendőrnek feltűnne, viszont ha leigazoltat, szántszándékkal belemegyünk a kezükbe. Nincs mit tenni, megint csak nekivágni. De mit csináljunk most megint? Köszönjünk-e vagy ne? Mert ha ezen a vidéken olyan a szokás, hogy a parasztok köszönni szoktak a csendőrnek, akkor megszólít, hogy hé, nem tudnak kendtek köszönni? -- ha meg nem szokás, akkor egyenesen gyanús hízelgésnek tűnik fel. És mindegyik esetben kitűnik, hogy idegenek vagyunk. Különben ez az én hiányos öltözetemről is lelátszik.
Már nem emlékszem, hogy úsztuk ezt meg, a csendőr bement-e, mire odaértünk, vagy csak nem ügyelt ránk, de elhaladtunk előtte baj nélkül. Mégegyszer jártunk így a csendőrökkel. A Margitta nevű mezővárosból Székelyhídra vezető országúton bandukoltunk egy darabig, ami meglehetős hanyagság volt, mert mehettünk volna mellékutakon is.
Az úton nem nagy forgalom volt s mi nem nagyon ügyeltünk semmire. Egyszer csak látjuk, hogy a délibábból és a porból kiemelkedik két lovas. Azok csendőrök ijedtünk meg s most megint benne vagyunk. Mert az ilyen járőröző csendőrök csupa unalomból s hogy általában tájékozottak legyenek, mindenkit meg szoktak szólítani. Még ha nem olyan gyanúsak is, mint mi. De most már le se térhettünk, mert feltűnne, ha két gyalogos csak úgy hirtelen nekivágna a mezőnek. Ezekkel pedig nem jó találkozni. A katona, az csak hagyján, ha román, még beszélni is lehet vele, s pár lei pótolná a papírjainkat, de a csendőr, az firtatós népség. Ezek meg bizonyára magyarok, mert itt még többnyire magyar csendőrök voltak. Csak a parancsnokaik voltak olyan félrománok, akik eddig magyarnak számítottak, de most felfedezték, hogy voltaképen ők románok s egy előléptetésért miért is ne lennének?
Megint csak az volt az egyetlen lehetőség: szembemenni velük. És megint csak megnyertük. Egykedvűen, csendesen baktatva, mintha csak kupecek vagy vásárra menő parasztok volnánk, lépkedtünk el mellettük. Ámbár kutató szemnek gyanús lehetett volna, hogy -- nekem a lábszártekercs hiányzik, Béla meg egész németes kinézésű, nyurga, hirtelenszőke, bajusztalan és iparos külsejű fiú. Szinte lerítt róla, hogy nem erre a vidékre való s talán éppen birodalmi német. Ezek a csendőrök azonban nem voltak kutató kedvükben. Bizonyára az éjszakai szolgálattól és a melegtől fáradtak és bágyadtak voltak és elmentek mellettünk szó nélkül. Még a köszönésre is lusták voltak, csak előkelően, fölényesen megbiccentették a fejüket. Nemsokára elnyelte őket a távolbavesző országút, mi meg letértünk róla, mert nem jó nekünk országúton járni.
Első éjszaka valahol egy uradalmi trágyaszarvas tövében háltunk. A nap kiszárította a trágyát és mi kapartunk a szélalatti oldalán egy vacokra valót. Belefeküdtünk, vékony kabátunkra egy kevés szalmás trágyát húztunk és elaludtunk. Napfeljöttekor, a béresek még a tanyákon csáléztak, felkeltünk, leráztuk magunkról a szemetet és odább álltunk. A trágyadomb mellett egy lapos volt, annak a közepén egy kis vezérárok, benne egy kis piszkos víz. Kimostuk a szemünkből a csipát, mert a hűvös éjszaka, a meleg szarvastrágya s a fáradtság egészen elcsípásított bennünket, és tovább mentünk. Másnap éjszaka egy erdőben háltunk, ahol falevelekkel takaróztunk be, s akkor délelőtt már be is értünk Köbölkútra.
Ez a Köbölkút jómódú kis falu, erdők s szőlők közt fekszik s jóformán egy utcából áll. Körül kellett rajta mennünk, hogy megleljük a végén a bejáratot, mert a parasztok kertalatti sövénymenti utain nem mertünk elindulni, féltünk, hogy valaki megszólít.
Kérdezősködés útján megleltük a Béla rokonának a házát, de nem voltak otthon. A bátyja szintén géplakatos, Marosvásárhelyen dolgozott s a felesége is vele volt. Az apósa már nem élt, két vénülő, egyébként nagyon kedves nagylány és az édesanyjuk volt itthon, de azok is éppen a szomszédban voltak, ahol lakodalom volt.
Mindegy, azért szívesen fogadtak, legalább is nem látszott le róluk az ellenkezője. Bélát különben, amint mesélte, vőnek akarták már régebben.
A család afféle kurtanemes parasztcsalád, amilyen sok van ezen a vidéken. Olyan mint az Ady Endre családja. A falakon színész- és katonatiszt-fiaiknak a fényképei csüngtek, szóval az elurasodás útján voltak, de az édesanyjuk még igazi parasztnemzetes asszony volt s a két lány is olyan félparaszt-kisasszony, akik otthon még parasztok, de kinn az utcán már kisasszonyok s parasztlegényekhez már nem mehetnek hozzá, legfeljebb iparoshoz, csendőrhöz vagy kishivatalnokhoz.
Jó magyaros vendégszeretettel nagyszerű ebédet adtak, utána olyan tésztát, amilyen az én napszámosgyomromban sohasem volt. Bort is hoztak, de én nem ittam. Pihenni vágytam s aztán továbbmenni innen. Nem szerettem volna valami kellemetlenséget hozni rájuk, mert bár mondtuk, hogy milyen járatban vagyunk, de azért nem voltak teljesen tisztában velünk. Ebben a csepp faluban semmi sem maradhat titokban, s ha valaki észrevesz és valami haragosuk bejelent, akkor bizony rossz lesz nekik is, nekünk is. Ettől irtóztam s valahogy éreztem is a szívességük mögött a rettegést.
Nekik dolguk volt a lakodalomban s mi magunkra maradtunk a házban. Énrajtam mindjárt ebéd után sajátságos nyujtózás, ásítás vett erőt. Tudtam már: ez a malária előjátéka. S nemsokára meg is jött. Úgy rázott a hideg, hogy a fogaim összeverődtek. Valami pamlagot vagy ágyat adtak -- tetűm most nem volt -- olyan fínom és hófehér párnákkal és lepedőkkel, amilyenben én még nem feküdtem soha.
A hidegrázás után magas láz jött rám s azután kimerülve elaludtam. Hajnalban, amikor felébredtem, meséli Béla, hogy megint milyen veszélyben voltunk. Őt este, amikor én már aludtam, áthívták a lakodalomba, bizonyára, hogy mulasson és táncoljon a lányokkal. Nem is lett volna ebből baj, de Bélának rossz természete volt, hogy ha egy kis bort ivott, úgy viselkedett, mintha az övé lett volna a diófáig . Lefojtott legénysége, -- a háború miatt megöregedett ő is -- talán a jó érmelléki borok hatása alatt felszabadult és túlságosan vidám, sőt duhaj lett. Viszont a falusi nagygazdák szokása szerint meghívták a csendőröket is, akiknek ugyan nem volt itt őrsük, de kettő átjött a lakodalomra. Feltűnt nekik a Béla, talán valami sértő szót is lökött nekik tánc és ital közben. S ha nem restellik a mulatságot megzavarni, bizonyára leigazoltatják. De mégis, a rokonai megmagyarázták a csendőröknek, hogy a vejüknek az öccse, akit bizonyára ők is ismertek s lehet, azt is sejtették, hogy ez is vő akar lenni. Azt persze nem mondták, hogy a határon túlra való. Elnézték hát neki. Az italközben történteket különben is könnyen megbocsátják a parasztok.
Reggelizés után kihúzódtunk a szőlőbe, hogy ha baj lesz, a szőlőn túl az erdő és könnyen menekülhetünk. Később pedig felkerekedtünk és a szőlők lábában kihúzódtunk az erdőbe s elindultunk Értarcsa-Érselind irányában a magyar határ felé, mivel hogy ott esik legközelebb Debrecen és mert abban az irányban húzódik ki a debreceni Nagyerdő, egészen a román határig. Ide tartottunk, mert mint mondtam, úgy akartam szökni, hogy hazáig elmehessek s azután én válasszam meg, hogy mit csinálok. Futok-e vagy ülök.
Az erdő alatt vezetett el az utunk, nagyon szép helyen, de nekem nem volt érzékem akkor a természet szépségeihez. Egy kis fás tanyát találtunk az erdő alatti hajlatban, oda bementünk tájékozódni. Nagyon kedves népek voltak. Ruthének, vagy tirpákok lehettek, mert egymás közt szláv nyelven beszéltek s régi szláv szokás szerint együtt lakott az egész család, még a családos fiaik is itt voltak. Ezek bizony elmondták, nagyon jóindulatúan, hogy nehéz dolog most a szökés éppen a sorozások miatt, de azért megmagyarázták, hogy merre menjünk. Csak úgy lehetne átsurranni, ha valakivel megegyeznénk, akinek ott van a földje a határ mellett és egy megfelelő pillanatban csak úgy, a munkából át kellene lépni. Máskép lelőnek, mint a kutyát. Hiszen, ha most nem őriznék szigorúan a határt, a besorozott magyar fiúk mind átszökdösnének.
Az erdőn túl egy mocsaras mező volt, amelyen egy gulya legelészett. Bementünk a gulyáshoz is érdeklődni. A határ már nem volt messze. De főleg az iránt érdeklődtünk, hogy ki és milyen ember az uraság, nem lehetne-e itt munkát kapni, beállanánk hónapos cselédnek s azután majd átszöknénk, ha enyhül a határőrzés. Majd a sorozások után. A gulyás bíztatott, hogy menjünk be a nagy tanyába az úrhoz, hátha felfogad bennünket, de ha nem is, majd az többet tud mondani. Persze, neki fogalma sem volt arról, hogy magyarok és magyarok között most nagy különbség van.
A gulyásház kanyargó vízérek és laposok közt volt, alig tudtunk belőle kikászmálódni, mert már alkonyodott s mire a tanyába értünk, egészen besetétedett. Útközben arról is meggyőződtünk, hogy ma éjszaka semmiképpen sem mehetünk át vezetés nélkül, mert csupa vízállás, lápos az egész vidék s itt kanyarog valahol Ady Endre furcsa árka, az Ér is. A víztől pedig féltünk, mert hűvös idő volt s nekem különben is visszajött a maláriám, ami elég betegség egyedül is.
Beszemtelenkedtünk a tanyába. Kicsit bizony idegenkedve mentünk, mert még magyar úrral nem álltunk szóba. Sőt mondhatom, hogy én még sohasem, mert az otthoni ispánok zsidók voltak, a katonatisztek és hivatalnokok, akikkel összehozott a sors, vagy nem magyarok, vagy nem urak. Különben is nem ereszkedtek le hozzánk. Ez egy debreceni ügyvéd volt, de nem igen folytatott ügyvédi gyakorlatot, hanem gazdálkodott a birtokán.
Az udvarház elé mentünk. A tekintetes asszony (a cselédjei még egymás közt is így hívták) a tornác előtti kiugróban, a szélfogóban volt. Testes, magas, időses asszony, abból a fajtából, amelyet mint káplártípust ismerünk. Kissé gúnyosan nézett végig rajtunk s ugyanígy kezdett érdeklődni, hogy kifélék vagyunk. Mi megmondtuk, hogy foglyok, persze éreztem a hangjából, el van rá készülve, hogy minden csavargó szokása szerint hazudni fogunk s arra is, hogy le fogjuk tagadni, hogy vörösek vagyunk, holott ő tudja, hogy másféle foglyok nincsenek Romániában. Pedig még sokan voltak itt 1918-asok voltak és olasz foglyok, de honnan tudta volna ő ezt, ő hitt a polgári jogrendben, s el sem tudta képzelni, hogy igazságtalanságok is történhetnek. Nem is restelte megkérdezni, hogy persze, bolsevikiek vagyunk. Megmondtuk, sőt nem is magyaráztuk, mint ahogy ő biztosan várta, hogy, de nem igaziak ám, csak olyan véletlenül belesodródottak. Érzett a hangjából, hogy ő tudja már, ha minden csavargónak hinne, akkor kiderülne, hogy angyalok járkálnak a rongyos álruhában. Éreztem, hogy neki mi most nagyobb ellenségei vagyunk, mint a tolvajok és a rablók és talán, mint a románok is. Hozzá még hazaárulók is vagyunk és biztosan meg van győződve arról, hogy mi vagyunk az okai annak is, hogy ő felettük most a románok uralkodnak.
Azért mégis volt benne a híres magyar vendégszeretetből annyi (ez különben csavargókkal szemben nem érvényes), hogy kiküldött egy-egy kis csupor tejet és egy szeletke kenyeret. Persze csak olyan gyerekporciót, de hisz az is köszönet volt. Nem is voltunk éhesek, csak resteltük visszautasítani.
De a szállásról nem jól nyilatkozott. Hogy munkát adjon, azt már szóba se mertük hozni. Azt mondta, az ura nélkül nem engedheti meg, hogy itt maradjunk, az ura pedig oda van a városba s talán csak az éjszaka jön meg. Ajánlotta, hogy menjünk egyenesen a határra és próbáljunk átmenni. Persze, hogy szabaduljon tőlünk, esetleg, hogy fogjanak el bennünket, ne neki kelljen feladni. De mi nem mentünk. Olyan vaksötét lett, el is borult, hogy fel sem tudtuk fogni, merre vagyunk, a vizek között eligazodni meg éppen nem tudunk.
Elsomfordáltunk az udvarház elől és elhatároztuk, hogy megvárjuk az urat. A kocsis, akiben élt a szegények és a magyarok szolidaritása, úgy, ahogyan eddig csak románoknál tapasztaltuk, azt mondta, feküdjünk le a szénatartóba. El voltunk fáradva, hát elaludtunk. Éjféltájban arra ébredünk, hogy ráznak bennünket. Alig tudtunk magunkhoz jönni. Pislákoló mécsessel a tartó mellett a kocsis, de ott áll az úr is. Öreges és hajlott ember, már ősz is, ahogy a homályban látom, de a hangja erélyes. Azonnal szedjük magunkat és menjünk a tanyájából. Ő nem adhat helyet egy pillanatig sem. Őt is figyelik és üldözik a románok, ha megtudják, hogy itt vagyunk, neki kellemetlenségei lesznek. Mit tudja ő, mi kik vagyunk, s nem akar bajba kerülni miattunk. Lehetünk mi kémek is. Még azt is mondta, köszönjük meg, ha nem ád fel bennünket a románoknak, mert neki az volna a kötelessége.
Sok mindent összehordott még, aminek a vége az volt, hogy menjünk azonnal, ő nem adhat helyet. Kihívott az istállóból, megmutatta merre menjünk. Hiába mondtam, hogy ebben a vaksötétben nem tudunk tájékozódni s nem leljük meg a határt, ő azt mondta, szökésre a sötét jó. Igaz, ha tudja az ember, hol jár. De én egyáltalán nem akarok a kezükbe kerülni, inkább akkor nem is megyek.
Nem volt mit tenni, felcihelődtünk. Pedig keserves volt a jó meleg szénaágyat otthagyni, álomból kivert maláriás vérem didergett. Az úr mégegyszer megmutatta, merre menjünk, mi meg vállunkra vettük a tarisznyát és úgy tettünk, mintha elindulnánk. Ha erőszakoskodunk vele, még átad a románoknak. Azután ő bement, mi meg még beszélgettünk a kocsissal. A kocsis azt mondta, feküdjünk vissza, nem igen jön már ki s kora hajnalban majd ővele felkelünk és akkor elmehetünk. Hallgattunk rá és visszafeküdtünk a szénatartóba.
No lám, gondoltam akkor, mivé zsugorodik a nemzeti összetartozás, a faji szolidaritás a polgári kényelem, gyarlóság vagy egyszerűen az osztályszempontok miatt. Még az istállójából is kiűz ez az ember. Valaki, talán Széchenyi azt mondta, még az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni, olyan kevesen vagyunk, most már az osztálytudatos munkásnak se kegyelmeznek meg. Sőt, még az ártatlan megtévedt embernek se, mert mit tudja ő, igaziak vagyunk-e mi, vagy belesodródottak.
Hajnalban aztán felszedelőzködtünk és elindultunk visszafelé. Magunk se tudtuk, mit csináljunk. A kétféle ember és kétféle érdek összeütközött, de ez nem ellentétekben, hanem határozatlanságban fejeződött ki. Nehéz volt megtörni a bajtársi szolidaritást, pedig mindegyikünk máskép találta volna magára jónak. Énnekem elment a kedvem a hazamenéstől s inkább munkába szerettem volna állni. Béla menni szeretett volna, de előbb Köbölkútra visszatérni, hogy biztosra mehessen. Vagyis hosszabb tartózkodás után Székelyhídon érintkezésbe jutni a csempészvezetőkkel, mert annyit már hallottunk, hogy onnan folyik az ilyesmi.
A kétféle vágyból egy harmadik terv született meg, azért, hogy egymásnak igazat adhassunk. Az, hogy menjünk most egyenesen Székelyhídra és nézzünk utána az illető vezetőnek.
A napot elcsavarogtuk, estefelé pedig betértünk ahhoz a szláv családhoz, amelynél errejövőben már voltunk. Az istállóban megháltunk. Reggel ők elmentek valahová vásárra, mi meg ettünk egy kis tejet és kenyeret és elmentünk Székelyhíd felé.
Székelyhídon kívül, a vályoggödrök mellett állott egy magános ház, oda utasítottak. Egy öreg ember lakott itt a lányával, egy többgyermekes asszonnyal, ez az öreg ember volt a csempészvezető. De most nem volt otthon. A lánya azt mondta, estére menjünk vissza, mert gyanus lenne, ha napközben idegenek tartózkodnának ott.
Este meg is jelentünk, az öreg otthon volt, de nagy ijedelmünkre nem magunk voltunk. Sötét volt, nem nézhettem meg őket, csak különösen két székely fiúra emlékszem. Szavaikból úgy vettem ki, tisztek vagy tisztjelöltek, akik a katonai szolgálat elől szöknek. Ez a két ember mindíg beszélt, különösen egyikük. Szavaikból éreztem, hogy félnek s amint mondták, joggal, mert ha őket elfogják, mint katonaszökevényeket, agyonlövik. Egyikük különösen sokat beszélt s nyilván nagyon félt, mert hősi kirohanásokról, a román járőr lefegyverezéséről fantáziált. De a másik percben meg másról beszélt, amiből nyilvánvaló volt, hogy fél s bennünk sem bízik. Gyanús vörösek vagyunk s voltak még mások is, akikről semmit sem tudtunk, mert hallgattak. Csempészek lehettek, vagy talán bűnözők, akiknek szűk már Románia.
Így elbeszélgettünk a sötétben, amíg eljött az indulás ideje. Közben megállapítottam, hogy itt mindenki teher a másiknak, szabadulni szeretnénk egymástól. A székely tisztek pl. édesörömest ugrottak volna a túloldali határőrség nyakába, mi meg azokat is el akartuk kerülni. Nem is tudom aztán, hogyan, de széjjelszóródtunk. Az öregember felvezetett bennünket a határ közelébe a dűlőutakon s a búza- és rozstáblák közötti gyepes árokban hagyott bennünket.
Az öreg azt tanácsolta, hogy legalkalmasabb a hajnal, mert akkor már, ha az ember jó közel jön, megláthatja a járőrt, amint elhalad s ha közel settenkedett, könnyen átsurranhat.
Így az éjszakát ott töltöttük az árokban s hajnalra már a határ közelében voltunk. A többiek eltűntek. De vagy a tanács nem volt jó, vagy mi voltunk gyávák, elég az hozzá, hogy virradni kezdett s mi a magas rozsból lestük, hogy mikor lesz tiszta a levegő. A hajnali homályban már látszottak a járőrök, amint a határmenti dűlőút fái alatt ballagtak. De alig haladt el egyik irányba egy járőr, már jött másik irányból a másik. És aztán, mint nyári hajnalon szokott, hirtelen elkezdett világosodni. Most már jól láttunk, de minket is láthattak. Megállapítottuk, hogy a járőrök a határon belül egy tanyába térnek be. Ott volt a szakaszparancsnokságuk.
A tanyán már a sötét hajnalon nyüzsgés-mozgás volt. Biztosan a járőrökön kívül a parasztok is jöttek-mentek, dologhoz készülődtek.
De azért még nem adtuk fel a reményt. Már a nap is feljött, mi még mindíg ott kushadtunk, de most már reménytelen is volt az átszökés. Néha fel is álltunk tájékozódni, hogy valamerről nem lepnek-e meg, vagy hogy mégis nem lenne-e a járőrök közt annyi rés, hogy átfuthassunk. Ezt meg lehetett volna tenni, de ha nem a járőrök, hát a tanyában jövő-menő katonák meglátnak és ránklőnek. S ha nem is ér a golyó, bár ez sincs kizárva, de felhívják a magyar határőrök figyelmét s akkor cseberből-vederbe esünk.
Közben, amikor felálltunk, észrevettük, hogy a tanya háta mögül egy paraszt integet felénk. Széjjelnézünk jobban, hogy nincs-e valaki hozzájuk tartozó a közelben, akinek integethetne. De ahogy kiemelkedtünk a rozsból, még jobban integetett. Az integetés iránya elfele volt. Ez hát nekünk szól. A katonák biztosan észrevettek, különben is tudniok kell, hogy ez az ösvény itt már járatos csempészút, és bizonyára a paraszt észrevette, hogy a katonák arra készülnek, hogy elfogjanak minket. Vagy úgy, hogy nem küldenek járőrt és kelepcébe csalnak, vagy úgy, hogy a dűlőkön és az árkokban a hátunkba kerülnek.
Egy darabig tétováztunk, de ahogy láttuk a kitartó integetést, lehúzódtunk az árokba és lekushadva benne, gyorsan visszafelé surrantunk.
Bementünk Székelyhídra s mert az izgalomtól és a fáradságtól nagyon szomjasak voltunk, félretettük a fukarságot, hiszen eddig még nem költöttünk semmit, bementünk egy kocsmába, bort és rántottát rendeltünk. Talán egy fél liter bort ittunk meg fejenként, én még annyit sohase ittam. De annyira ki volt száradva a gyomrom az izgalomtól, hogy nyeltem, mint a vizet.
Ezután kihúzódtunk a Székelyhíd melletti erdőbe. Útközben egy csordakúton még megszíttam magam jó friss vízzel, mert a bor nem oltotta, sőt talán fokozta a szomjuságom. Majd ettől mult el aztán és hogy kipihentük magunkat a hűvös erdőben. Gondoltam is, hogy most betegség készül, s jól nézek ki, ha beteg leszek itt az erdőben, minden kezelés, minden orvosság nélkül. Már kezdtem arra gondolni, hogy megyek én vissza Bukarestbe, e kedves és szabad városba, ahol olyan nyugodtan élek, sem rendőrtől, sem csendőrtől, sem árulástól, sem éhségtől, sem megveretéstől nem kell félnem.
De azért még délutánig tanácskoztunk itt az erdőben, hogy mitévők legyünk. Sajnáltuk egymást elhagyni is, de viszont a céljaink és az érdekeink különbözők lettek. Bélának nem volt otthon félnivalója, de nekem volt. Ő valószínűleg azt gondolta, hogy az én gyávaságom a sikertelenség oka, de magamat is bántott a lelkiismeret. Kockázat nélkül nem lehet a határon átmenni s én valamikor az életemet kockáztattam csupa legényes büszkeségből s most, amikor szükség volna rá, gyáva vagyok.
Minden eshetőséget meghánytunk, de semmi jót sem találtunk. Végül is beláttam, hogy erélyesen kell elintézni a dolgot, meg kell szabadulnunk egymástól, mert egymásnak teher vagyunk. Erősnek kell lenni s énnekem cipelni kell a magam terhét, nem oszthatom meg mással. Szöknie is jobb lesz Bélának egyedül. Ha el is fogják, nem lehet belőle baj. Megmondja a faluját és egy kis hercehurca után hazatoloncolják. De ha itt fogják el, akkor se lehet baja. Testvére lakik itt és legfeljebb letagadja, hogy fogoly volt. Ha van jótállója, tartózkodási engedélyt kap, vagy hazatoloncolják. Átteszik a határon, mint az ilyen eltévedt embereket szokták. Neki tehát teher vagyok. De teher vagyok a nászasszonyáék családjának is. Idegen és talán veszedelmes ember, akit nem láthatnak szívesen. Különösen meg terhes betegségemmel. S én gőgös voltam arra, hogy sem szemtelenkedni, sem a más nyakán élni, egyáltalán másnak terhére lenni nem szerettem.
Megmondtam Bélának, hogy el kell válnunk. Ő menjen a nászasszonyáékhoz s várja be a kellő pillanatot, én meg elmegyek vissza. Vagy munkát vállalok itt Erdélyben valahol, vagy visszamegyek Bukarestbe. Beleegyezett. Hiszen biztosan ezt akarta ő is, csak szégyelte mondani.
Elérzékenyülve búcsúztunk el. Ő elindult Köbölkút felé, én vissza Nagyváradnak.
Amikor hazajöttem, akkor tudtam meg, hogy az aggodalmam jogos volt. Nemsokára ő tényleg átszökött, de a magyar határőrök kezébe került, akik kémnek nézték és alaposan "megruházták". Olyan német képe és német neve volt, hogy ilyesmit nézhettek ki belőle.
Akkor éjszaka megint egy erdőben háltam. Kapartam össze falevelet és egészen jól aludtam. Szerencsére eső még eddig nem volt, pedig már jónéhány napja csavarogtunk a határban.
Másnap egy kissé pihentebben bandukoltam Szentjobb felé. Megint szorult a kapcám, reszkettem, hogy csak a csendőrök le ne igazoltassanak. Már ha visszafele akarok is menni, de jobb szeretnék a magam lábán és a saját költségemen, mint ingyen, de huszonötbotolva és összevasalva.
A tarisznyám is kiürült már, csak egy kis petyhedt szalonna volt benne még a bukaresti vágóhídról, de kenyér egy falat sem. Ezekben a kis falvakban sehol sem találtam péküzletet, de még élelmiszerboltot sem. Végül is Szentjobbon, amikor a csendőrlaktanyán is túljutottam, beszégyenkeztem egy házhoz, talán éppen a legutolsóhoz. Pénzem még volt. A nadrágom ülepében egy folt alá egy ötszázleies van bevarrva, de ahhoz nem kell nyúlnom, mert még van aprópénzem jócskán. Kértem a gazdasszonytól kenyeret, pénzért. Pár szóval elmondtam, hogy fogoly vagyok, nehogy csavargónak nézzen. De nem volt szerencsém. Az asszony éppen sütött s a kenyér a kemencében volt. Egy egészen kicsi darab héjas kenyér volt a háznál, meg az ebédről maradt egy tányér krumplileves, azt adta ide. Pénzt nem fogadott el érte. Pedig szegény volt, hiszen a gazdagokhoz nem is mertem volna bemenni.
Visszafelé menőben aztán, ahogy megszabadultam a barátom iránti felelősségtől, könnyebben éreztem és szokásom szerint ábrándozni kezdtem. Élniakarásom és ambícióm megoldást keresett. Egymásután szőttem ballagás közben, vagy éjszaka, miközben az erdő fái zúgtak fölöttem, a jövőre vonatkozó terveket. Ezek az ábrándok sokszor ellentétesek voltak s gyors egymásutánban hajszolták egymást. Hol azon ábrándoztam, hogy a bukaresti északi pályaudvarig meg se állok, munkát keresek a városban és megteremtem a jövőmet a román munkásmozgalomban, amely sajnos, nagy híjával volt a magamfajta szocialistáknak, hol meg azon, hogy cseléd leszek itt valamelyik tanyán s alkalomadtán átszökök, egyenesen a kis házikónkig megyek s meglátom végre Julcsámat s a még ismeretlen kis fiamat. Máskor Petrozsényre, Resicára, vagy Brassóra gondoltam, ahol elhelyezkedhetem és miért is mennék én haza, ahol úgysem kellek? Elvégre tehetséges ember vagyok, író akarok lenni s miért ne lehetnék itt is az?
Egyelőre persze arról volt szó, hogy megint éhes vagyok és megint hol hálok. Éppen alkonyattájban egy erdő alatt haladtam. Az erdő végénél új irtás s egy kis tanya volt. Magános tanya itt a környéken nem is volt több. A tanya közelében az erdő aljában, egy öregember néhány tehenet legeltetett. Jómódú parasztgazdának látszott, alacsony, őszes és kicsit pocakosodó. Beszédbe eredtem vele s óvatosan rátereltem a szót arra, hogy mi vagyok s szeretnék egyidőre beállni cselédnek. De nem nyilatkozott erről. Szállást azonban adhat és mindjárt rám is bízta a teheneket, hogy őrizzem estig. Jó lesz, gondoltam legalább vacsorát ád érte, nem kell kunyerálnom.
Egészen alkonyatig őriztem a teheneket. Akkor behajtottam és az igáskocsis gondjaira bíztam. Vártam aztán, hogy majd behívnak vagy küldenek ki egy csupor tejet és egy darab kenyeret, de bizony erre hiába vártam. Jóba lettem pedig az öreggel, sőt azt is elbeszélte, hogy lakott a falumban, valamelyik uradalomban, és sok ismerőst megnevezett. Gondoltam, valami béresgazda vagy tanyagazda volt.
Már a cseléd is elvégezte a dolgát és bement vacsorálni,
de az én gazdám nem szólt hozzám. Nem tudtam mit gondolni
róla, csak nincsenek talán rossz szándékai, hiszen olyan
jóindulatú embernek látszott s azon is láthatólag örült,
hogy ismerőseiről adhattam hírt; és hogy minden összevágott,
arról meggyőződhetett, hogy nem vagyok csavargó, mert amit
beszélek, az nem afféle
A kocsisnak volt egy csomó gyereke s a vacsorája üres krumplileves volt, fekete rozskenyérrel. Akárcsak nálunk az urasági cselédeké. Megkínáltak s mert ki voltam éhezve, hát szívesen elfogadtam. Majd evés közben derült ki, hogy miért tűnt el az én öreg parasztgazdám. Péntek este van és most benn imádkoznak, mert -- zsidók. -- Nagyszerű író lesz belőlem, gondoltam, ha ilyen a megfigyelő képességem és a látásom.
Másnap hajnalban arra kért az öreg zsidó, hogyha nem sietek, legeltessem meg a teheneket az irtásban. Vállalkoztam rá, gondoltam, ha már vacsorát nem adott, hátha reggelit ád. Nagyvárad még messze van s a kis falukban nincsen bolt, koldulni nem is szeretek, meg veszélyes is.
Nem sokáig őriztem a teheneket s már menni szerettem volna, mert attól tartottam, későn érek Váradra, holott nekem tovább kell mennem, mert ha nem akad itt munka, megyek egyenesen vissza Bukarestbe, s mert Váradon igazolvány nélkül nem lehet felszállni a vonatra, pár faluval tovább kell mennem.
Egyszer, ahogy így leselkedem a bokrok körül, hogy nem hívnak-e még be, taligazörgést hallok. Ahogy meglátom, megrebbent bennem a lélek: a taligán egy csendőr ül. -- Hű, ez a vén zsidó most elárult! Azért tartóztatott hát fel, hogy előhíjja addig a csendőröket. Most mit csináljak? Vágjak neki az erdőnek és tűnjek el idejekorán, vagy várjam meg, amíg szólítanak, és akkor szaladjak? Hátha már egy járőr a hátam megett van? De mégis miért jött egyedül és miért jött taligán? Kicsit lehiggadtam. Hátha mégsem énértem jön? Óvatosan lestem, hogy vajjon mit csinálnak, de csak úgy a sűrű akáccserje mögül, hogy ők engem ne láthassanak. Látom aztán, hogy sűrűn jár a talyigához a csendőr s különböző dolgokat raknak fel. Most már könnyebben éreztem magam. Ezek élelmiszerért, tejfölért, vajért, tojásért, baromfiért jöttek. De azért még nem bíztam el magam. Óvatosan figyeltem tovább. Jó sokáig tartott a beszélgetés, meg a pakolás s azután szívélyesen elbúcsúztak. Később még másutt is alkalmam volt meggyőződni róla, hogy a zsidók épúgy, mint minden birtokos, szeretnek jóba lenni a hatalommal, de az ő részükről ez a barátság legalább nem puszta szóbeszéd. Lám, most szombat van s úgylátszik ajándékot adni szombaton is szabad. Jehova megbocsátja, ha a szegény zsidó engedelmeskedik a hatalomnak, de nekem nem volt szabad az este vacsorát adni.
Egyszer aztán felült a csendőr, a kordéról, még visszabeszélt valamit s aztán az ellenkező irányba elhajtott.
Megkönnyebbültem. De el is határoztam, hogy nem megyek én vissza Bukarestbe, nem nekem való ez a csavargás. Mert sohase tudok én itt békén maradni a csendőröktől.
Mikor a csendőr elment, intettek is, hogy hajtsam be a teheneket. Nem is vártam tovább, hanem most már határozott céllal elindultam Nagyvárad felé. Adott az öreg egy zsemlyenagyságú kalácsot, egyebet semmit. Elnyeltem, mint gólya a békát és gyors léptekkel igyekeztem a város felé.
Be se mentem a városba, hanem vettem egy kevés kenyeret s aztán átvágtam a kolozsvári országútra. Az első állomásokon átmentem, még Mező-Telegden is, mert ott nagy katonai telep volt, majd ezen túl egy magános őrháznál bátorságot vettem és felszálltam a bukaresti személyvonatra. Megváltottam a jegyemet, egészen Bukarestig, és most már megnyugodva kipihentem magam. Nem vagyok igazi forradalmárlélek, nem bírom az aggódást, a bujkálást, a bizonytalanságot. Inkább a rossz bizonyosságban élek, mint a bizonytalan rettegésben. Akkor még nem olvastam Dosztojevszkij Raszkolnyikovját, de bizonyára megértettem volna. Nem a rosszul magyarázott, lelkiismerettől űzött Raszkolnyikovot, hanem az igazit, a legyőzetéstől, megaláztatástól, leleplezéstől irtózó Raszkolnyikovot.
Este érkeztem Bukarestbe. Jó enyhe nyáreleji idő volt. Kiszálltam nyugodtan, itt nem kellett igazolvány, kimentem az állomás előtti térre, a román parasztok szállóhelyére, kerestem egy üres helyet, ahol a kövek nem voltak túl gorombák és aludtam reggelig. Akkor felkeltem, lementem a Dombovitzára, megmosdottam és továbbálltam. Ez az élet! Szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok.
Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy most mit csináljak. A vágóhídra szégyeltem visszamenni, kinevetnének a katonák s talán a parancsnokság se venne vissza. Elvégre mindennek van határa. Gondoltam arra, hogy be kellene menni a szocialista pártházba és megmondani, hogy tulajdonképpen már én is emigráns vagyok, mert hiszen hazamennem nem lehet. Hátha elközvetítenének egy megfelelő munkahelyre, ahol nyugodtan eldolgozhatnék. De ide is szégyeltem. Tudtam a párt helyzetét velünk szemben. A megzavarodott világ hozzám hasonló hazátlanjai, persze, mind jó szocialisták és üldözött forradalmárok, ha hisz nekik az ember. De holnap kiderülhet róluk, hogy szélhámos csirkefogók, csélcsap kalandorok, esetleg igazi tolvajok. Emigránsnak lenni csak annak jó, akinek már neve van a világban, vagy akit megfelelően igazolnak, de rólam ki adhatna felvilágosítást? Éreztem, hogy vagy nem tudnak, vagy nem akarnak majd rajtam segíteni s ez olyan kellemetlen érzést válthatna ki belőlem, hogy inkább nem is mentem. Merthogy tehetséges ember vagyok és egy írói ambíció rejtőzik a parasztkülső mögött, azt nem olyan könnyű megállapítani. Igaz, néha gondoltam arra, hogy ha beszélgetésbe erednek velem, megláthatják, hogy ki vagyok, mert olyan színvonalról világítanám meg az ő akkori problémáikat, hogy ebből meggyőződhetnek róla, hogy értek a dolgokhoz. Ők ugyanis, mint minden kezdő és persze doktrinér mozgalom emberei, főleg az elméleti kérdésekbe feküdtek bele s azt vitték a tömegek közé is. Gyakorlati politikájuk akkoriban az Oroszországból hazatért Paul Bujor amnesztiája és még több ilyen amnesztiaügy körül forgott s bizonyos, hogy sikerrel. Bujort nem végezték ki, sőt utóbb ki is szabadult. Központi kérdésük az volt, hogy csatlakozzanak-e a III-ik internacionáléhoz. Szóval ugyanaz, ami akkor a másik két latin párté, az olaszé és a franciáé volt. S ezekben az elméleti vitákban, amellyel a pártsajtó is tele volt, elfelejtkeztek a legfontosabb kérdésről: összehozni az új ország sokféle nyelvű és szervezetű csocialistáit [!] egy táborba és súlyt, hatalmat szerezni velük, akár forradalmi szempontból, akár az új országban való elhelyezkedés szempontjából. És elfelejtkeztek arról, hogy Románia majdnem teljesen parasztország s a mozgalomnak alkalmazkodnia kell ehhez. De aztán átgondoltam azt is, hogy mint minden hivatalban, úgy a szocialista hivatalban is fáradt, vagy pedig túlokos emberek ülnek, akik nem állnak szóba az emberrel elméleti vagy irodalmi kérdésekről. Ma persze látom, hogy hiszen én sem adhattam volna nekik okosabb tanácsokat, mint esetleg Dobrogeanu Gherea, vagy Rakovski, vagy a bécsiek, akikkel bizonyára érintkezésben állottak, s ők csak azt csinálták, amit a zűrzavarban csinálhattak: kapkodtak ide-oda. Forradalmiság és reformizmus között hánykolódtak. Annyit ért volna ebben a zűrzavarban az én szavam, mint viharban a légydongás.
Csavarogtam így egy darabig, de aztán beleúntam ebbe is. Nem szerettem a készt fogyasztani. Munkát viszont nehéz volt találni. A bőrgyárakba, ahol székely proletárok senyvedtek, nem akartam menni, más meg nem akadt. Főleg, mert nem volt bátorságom jelentkezni. Végül arra határoztam magam, hogy bemegyek a lágerbe. Legalább adjanak enni, ha már itt vagyok, ne egyem a magamét. Nagyon fogyott a nehezen összegyüjtött pénzem.
Jövő-menő foglyoktól érdeklődtem, hogy milyen világ van odabenn. Nagyon jó mondták. A koszt is tűrhető, a bánásmód is. Ha dolgozni megy az ember, itt is, ott is csurran valami. A Saidman-láger feloszlott, részint mert elszöktek a foglyok, részint mert az utódállambelieket és a németeket elszállították haza. Már csak a magyarországiak maradtak s ezeket meg összegyüjtötték a Saints Freres-lágerbe.
Megkérdeztem tőlük, hogyan juthatnék én be zaj nélkül, papírok és kérdőrevonás nélkül, úgyhogy a románokkal szóba se álljak, de mégis a létszámban legyek, enni adjanak. Kétféle módot is mondtak. Este megvárom a munkáscsapatokat, amikor jönnek a munkából s megkérdezem, hogy van-e híjja. S így valakinek a helyére állok s a kutya sem szól hozzám. Mesélik aztán, hogy micsoda lógás van itt. A rengeteg kenyér minden reggel kimarad, mert csak papíron van meg az ember. Úgy bánnak, hogy a kapuban lehányatják a kenyeret a földre s ahogy mennek a munkába, úgy osztják a foglyoknak. De amikor vége, még egész szekér kenyér marad ki, amelyet a katonák eltüntetnek, hogy hova, ők tudják. Ez a legügyesebb módszer, hogy a katona a zsoldon felül még egy kis pálinkára valót is keressen.
Comments welcome, Tomaz Erjavec