Multext-East corpus: Nineteen Eighty-Four, Hungarian (SAMPLE ONLY)


Uses ISO Latin-2 encoding!
Jump straight to text

Header

Creator:
Csaba Oravecz
Update:
1996-10-31
Edition:
Release for Multext-East Milestone IM3
Words:
4971
Availiability:
Currently available for internal use by the Multext-East project only
Title:
1984 (George Orwell) Európa Könyvkiadó, Budapest
Project:
MULTEXT-East: Multilingual Text Tools and Corpora for Central and Eastern European Languages. EU Copernicus Project COP106
Body tag usage:

Corpus Text

Text ID: LANG:
Body ID: ORWhu LANG: hu

ELSŐ RÉSZ


Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény.

Az előcsarnokhoz vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy -- épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagyméretű -- plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi arca. Winston egyenesen a lépcső felé sietett. A felvonóval nem volt érdemes próbálkozni. Még a jobb időkben is ritkán működött, jelenleg meg az áramszolgáltatás is szünetelt a nappali órákban. Ez is része volt a takarékossági versenynek, amellyel a Gyűlölet Hetére készültek. A hetedik emeleten volt a lakása, s Winston, aki harminckilenc éves volt, s egy fekély sajgott a jobb bokája fölött, lassan haladt felfelé a lépcsőn, útközben meg-megpihenve. A liftaknával szemközt mindegyik emeleten ott meregette szemét az óriási arc a falra szegezett plakátról. Olyan arckép volt, amelyet úgy rajzolnak meg, hogy a tekintete mindenhová követi az embert, akárhonnan nézi. NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART -- hirdette az arc alatt a felírás.

A lakásban egy öblös hang valami számjegyzéket olvasott fel, amely az öntöttvastermeléssel volt összefüggésben. A hang egy homályos tükörhöz hasonló, téglalap alakú fémlemezből áradt, amely a jobb kéz felőli falba volt beépítve. Winston elfordított egy kapcsolót, mire a hang valamivel halkabb lett, a szavakat azonban még mindig tisztán lehetett érteni. A készüléket (teleképnek nevezték) le lehetett halkítani, de teljesen kikapcsolni sohasem lehetett. Winston az ablakhoz lépett: alacsony, törékeny alak, soványságát csak még jobban hangsúlyozta a kék overall, a Párt egyenruhája. Haja erősen szőke volt, arca természettől piros. Bőrét amúgy is kicserzette a durva szappan és a rossz borotvapengék használata, a tél hidege éppen csak betetőzte ezt a munkát rajta.

Odakünn, még a bezárt ablakon keresztül is, hidegnek látszott a világ. Lenn kis szélörvények port és papírfoszlányokat kavartak csigaformákba, s jóllehet sütött a nap, s az ég metsző kék volt, a mindenfelé kiragasztott plakátokon kívül mintha semmilyen szín sem lett volna az utcán. A fekete bajuszos arc minden sarkon ott meresztette a szemét. Ott volt a szemközt álló ház homlokzatán is. NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART -- hirdette alatta a felirat, s a sötét tekintet mélyen Winston szemébe fúródott. Lenn az utca szintjén egy másik, leszakadt sarkú plakát csapkodott szeszélyesen a szélben, s hol eltűnt, hol látható lett rajta ez az egyetlen szó: ANGSZOC. A távolban helikopter szállt le a tetők közé, egy pillanatig úgy lebegett ide-oda, mint egy dongó, aztán nagy ívben ismét elrepült. A rendőrőrjárat volt, amely beles az emberek ablakán. Az őrjáratban azonban még nem volt semmi rossz. Rosszat csak a Gondolatrendőrség jelentett.

Winston háta mögött a teleképből áradó hang még mindig az öntöttvasról és a Kilencedik Hároméves Terv túlteljesítéséről fecsegett. A telekép egyszerre volt vevő- és adókészülék. Akármilyen hangot idézett elő Winston -- az egészen halk suttogáson kívül --, a készülék felvette. Sőt: ameddig a fémlap látómezején belül tartózkodott, nemcsak hallhatták, hanem láthatták is. Azt persze nem lehetett tudni, hogy egy adott pillanatban éppen megfigyelik-e az embert. Bizonytalan volt, hogy a Gondolatrendőrség milyen gyakran és milyen rendszer szerint kapcsolódik be egy-egy magán-teleképkészülékbe. Még az is elképzelhető volt, hogy mindenkit állandóan figyelnek. Mindenesetre akkor kapcsolódhattak be akárkinek a készülékébe, amikor csak akartak. Az embernek abban a tudatban kellett élnie -- s abban a tudatban is élt, ösztönné vált megszokásból --, hogy minden hangját hallják, s kivéve, ha sötét van, minden mozdulatát megfigyelik.

Winston továbbra is hátat fordított a teleképnek. Így biztonságosabb volt, bár nagyon jól tudta, hogy még a hát is áruló lehet. Egy kilométernyi távolságban munkahelye, az Igazság-minisztérium tornyosult hatalmas méreteivel fehéren a riasztó táj fölé. Ez -- gondolta valami határozatlan undorral --, ez London, az Egyes Leszállópálya fővárosa, az Egyes Leszállópályáé, amely népesség szempontjából a harmadik helyen áll Óceánia tartományai között. Megpróbált felidézni magában valami gyermekkori emléket, amely megmondhatná neki, vajon mindig ilyen volt-e London, mint most. Itt voltak-e mindig ezek az omladozó, tizenkilencedik századi házsorok, fagerendákkal megtámasztott falaikkal, deszkalapokkal befoltozott ablakaikkal, redős bádoglemezzel fedett tetejükkel, összevissza düledező, gyatra kerítéseikkel? És a bombáktól felszántott tájak, ahol vakolatpor kering a levegőben, és buján tenyészik a fű a kőhalmazokon; s azok a helyek, ahol a bombák nagyobb területeket taroltak le, s ahol csirkeólakhoz hasonló faházakból álló piszkos lakótelepek bukkantak elő? De hiába, nem tudott emlékezni: semmi sem maradt meg benne gyermekkorából, egy sor tiszta fényű kép kivételével, amelyek azonban háttér nélkül és többnyire érthetetlenül villantak fel előtte.

Az Igazság-minisztérium -- Minigaz, ahogy újbeszélül* nevezték -- ijesztően elütött a környékén lévő többi épülettől. Ragyogó fehér betonból készült, óriási, piramis alakú építmény volt, s háromszáz méter magasan nyúlt fel a levegőbe. Onnan, ahol Winston állt, éppen el lehetett olvasni a Párt három jelmondatát, amely díszes betűkből volt kirakva az épület fehér homlokzatára: A HÁBORÚ: BÉKE A SZABADSÁG: SZOLGASÁG A TUDATLANSÁG: ERŐ


*Az újbeszél Óceánia hivatalos nyelve. Nyelvtani rendszerének és szókincsének magyarázatát lásd a függelékben.

Az Igazság-minisztériumban állítólag háromezer szoba volt a föld színe fölött, s ennek megfelelő méretű kiterjedése volt a föld alatt is. London területén szétszórva még három hasonló alakú és nagyságú épület állt. A körülöttük lévő épületek olyan tökéletesen eltörpültek mellettük, hogy a Győzelem-tömb tetejéről egyszerre mind a négyet látni lehetett. Ezek voltak az otthonai annak a négy minisztériumnak, amelyek között szétosztották a kormányzás egész apparátusát: az egyik az Igazság-minisztérium volt, amelyhez a hírszolgálat, a szórakoztatás, az oktatás és a szépművészetek tartoztak, a másik a Béke-minisztérium, amely a háborút intézte, a harmadik a Szeretet-minisztérium, amely a törvényeket hozta és a rendet tartotta fenn, a negyedik a Bőség-minisztérium, amely a gazdasági ügyekért volt felelős. Újbeszélül Minigaz, Minipax, Miniszer és Minibő volt a nevük.

A Szeretet-minisztérium volt csak igazán ijesztő külsejű. Egyáltalán nem voltak rajta ablakok. Winston sohasem járt benne. Ebbe az épületbe nem lehetett belépni, csak hivatalos ügyben, s akkor is szögesdrót útvesztők tömegén, acélajtókon és rejtett géppuskafészkek közt kellett áthatolni. Még a külső védőövezetéhez vezető utcákon is fekete egyenruhás, gorillaarcú őrök cirkáltak, szíjra fűzött botokkal felfegyverezve.

Winston hirtelen megfordult. Arcvonásait a nyugodt optimizmus kifejezésébe erőltette, mert ezt a kifejezést volt ajánlatos viselni, ha az ember szembefordult a teleképekkel. Keresztülment a szobán, s kilépett a parányi konyhába. Mivel a napnak ebben az órájában jött el a minisztériumból, feláldozta kantinbeli ebédjét, s tudta, hogy a konyhában nincs semmiféle ennivaló egy darab sötét színű kenyéren kívül, amelyet a másnapi reggelihez tett félre. Levett a polcról egy palack színtelen folyadékot, amelyen egyszerű fehér címke jelezte a márkát: GYŐZELEM-GIN. Émelyítő, olajos illatot árasztott, mint a kínai rizspálinka. Winston majdnem egy teáscsészényit öntött magának, összeszedte minden lelkierejét, s lenyelte, mint egy adag orvosságot.

Arca azonnal skarlátszínűvé vált, s könnyek szöktek a szemébe. Az ital olyan maró volt, mint a salétromsav, s ezenfelül nyelés közben olyan érzése támadt az embernek, mintha gumibottal hátulról fejbe vágták volna. A következő pillanatban azonban az égés lecsillapodott a gyomrában, és a világ kezdett barátságosabbnak látszani. Kivett egy cigarettát egy Győzelem-cigaretta felírású gyűrött csomagból, de vigyázatlanul emelte a szájához, aminek következtében a dohány kihullott belőle a padlóra. A következő cigarettával nagyobb szerencséje volt. Visszament a szobába, és leült egy kis asztalkához, amely a teleképtől balra állt. Az asztalfiókból kivett egy tollszárat, egy üveg tintát és egy vastag, kvart alakú, tiszta lapokból álló könyvet, amelynek piros sarka és márványutánzatú fedele volt.

Ebben a szobában a telekép valamilyen okból szokatlan helyzetben volt. Ahelyett, hogy szokás szerint a hátsó falra tették volna, ahonnan megfigyelheti az egész szobát, a hosszabb falba ágyazták, szemközt az ablakkal. Ennek a falnak az egyik oldalán volt egy kis benyíló. Ebben ült most Winston. A benyílót a lakás tervezői bizonyára könyvespolcok elhelyezésére szánták. Ha Winston a benyílóban ült, és jól hátrahúzódott, kívül maradhatott a telekép hatókörén, már ami a látást illeti. Hallani persze így is hallhatták, de amíg jelenlegi helyzetében maradt, legalább nem láthatták. Részben a szobának ez a szokatlan beosztása sugallta neki azt, amit most cselekedni készült.

Másfelől azonban az a könyv is csábította, amelyet az imént vett ki a fiókból. Rendkívül szép könyv volt: sima krémszínű papírja, amelyet az idő egy kissé már megsárgított, az a fajta papír, amilyet az utolsó negyven évben már nem is gyártottak. Mindenesetre sejteni lehetett, hogy a könyv több mint negyvenéves. Egy piszkos kis ócskásbolt kirakatában pillantotta meg, a város egyik szegénynegyedében (hogy melyikben, arra már nem is emlékezett), s azonnal ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megszerezze magának. A párttagokról feltételezték, hogy közönséges boltokba nem lépnek be (az ilyesmit szabadpiacon való üzletelésnek nevezték), de a szabályt nem tartották be szigorúan, mert voltak bizonyos dolgok, mint például a cipőfűző vagy a borotvapenge, amelyekhez nem lehetett másképp hozzájutni. Gyorsan körülnézett az utcán, aztán beosont a boltba, és két dollár ötvenért megvette a könyvet. Akkor még nem is sejtette, hogy a könyvet valami különös célra szánja. Bűntudattal vitte haza irattáskájában. Még ha nem is írt bele semmit, kompromittáló holmi volt.

A dolog, amire készült, az volt, hogy naplót ír. Ez nem volt törvénybe ütköző cselekedet (semmi sem volt törvénybe ütköző, amióta nem voltak többé törvények), de ha leleplezik, számíthatott rá, hogy feltétlenül halálra ítélik, vagy legalábbis huszonöt évet kap egy kényszermunkatáborban. Winston hegyet dugott a tollszárba, s megnyalta, hogy a zsírt eltávolítsa róla. A toll elavult szerszám volt, még aláírásra is csak ritkán használták, mégis szerzett egyet, titokban és elég nehezen, csak azért, mert az volt az érzése, a gyönyörű krémszínű papír megérdemli, hogy valódi tollal írjanak rá, ahelyett, hogy tintaceruzával kaparnának rajta. Pedig nem is volt hozzászokva a kézzel való íráshoz. Egészen rövid jegyzeteken kívül mindent a beszélírba szokott diktálni, ezt azonban most persze nem használhatta. Bemártotta a tollat a tintába, aztán még egy pillanatig tétovázott. Remegés futott át a gyomrán. Nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet. Ügyetlen, kis betűkkel leírta:

1984. április 4.

Hátradőlt. A teljes reménytelenség érzése fogta el. Először is egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy valóban 1984 van. Körülbelül ennyinek kellett lennie, mert azt majdnem biztosan tudta, hogy harminckilenc éves, és sejtése szerint 1944-ben vagy 1945-ben született. Mostanság azonban lehetetlen volt megállapítani valamilyen dátumot egy-két évnyi tévedés nélkül.

Hirtelen azon kezdett tűnődni, ugyan kinek is írja ezt a naplót. A jövőnek, a még meg nem születettnek. Egy pillanatig a papíron álló kétes dátum fölött elmélkedett, s aztán megakadt, mert beleütközött az újbeszél duplagondol szavába. Első ízben ébredt rá vállalkozásának nagyságára. Hogyan is közölhetné mondanivalóját a jövővel? Szinte magától értetődően lehetetlennek látszott. Vagy a jelenhez lesz hasonló a jövő is, s akkor nem fognak vele törődni, vagy pedig más lesz, mint a jelen, s akkor nem lesz semmi értelme a mondanivalójának.

Egy ideig ostobán, a papírra meredve ült. A telekép harsogó katonazenére kapcsolt át. Az a különös érzése támadt, hogy nemcsak gondolatai kifejezésére képtelen, hanem azt is elfelejtette, hogy mit akart tulajdonképpen elmondani. Hetek óta készült erre a pillanatra, és soha eszébe sem jutott, hogy a bátorságon kívül más egyébre is szüksége lehet. Az írás ténye mindeddig könnyűnek látszott. Egyszerűen csak papírra kell vetnie azt a végtelen, szüntelen monológot, amely a fejében zúgott már évek óta. S mégis: ebben a pillanatban éppen ez a monológ apadt el. Hozzá még a lábszárfekélye is elviselhetetlenül viszketni kezdett. Nem merte megvakarni, mert ha megvakarta, mindig gyulladásba jött. Semmi más nem volt a tudatában, csak az előtte fekvő könyvoldal üressége, bőrének viszketése a bokája fölött, a zene harsogása, s az a könnyű mámor, amelyet a gin idézett elő.

Hirtelen, szinte pánikszerűen írni kezdett. Nem is tudta, hogy mit ír le. Apró, gyermekes betűi bukdácsoltak a papíron. Először a nagy kezdőbetűk maradtak el, aztán pont nélkül áradtak a mondatok:

1984. április 4. Tegnap este a moziban. Csupa háborús film. Nagyon jó volt az egyik egy menekülőkkel teli hajóról, amelyet valahol a Földközi-tengeren bombáztak. A hallgatóság nagyon jól mulatott egy nagy kövér ember lelövésén, aki megpróbált úszva menekülni s egy helikopter követte, először látni lehetett, ahogy hempereg a vízben, mint egy delfin, aztán látni lehetett a helikopter géppuskairányzékán keresztül, aztán tele lett lyukakkal és a tenger rózsaszínűvé vált körülötte és hirtelen elsüllyedt, mintha a lyukakon keresztül beléje tódult volna a víz, a nézők rázkódtak a nevetéstől, mikor elsüllyedt. aztán egy gyerekkel teli mentőcsónakot lehetett látni egy helikopter lebegett fölötte volt ott egy középkorú nő talán zsidónő lehetett a csónak orrában ült egy három év körüli kisfiúval a karjában a kisfiú ordított a félelemtől és fejét a nő keblébe fúrta mintha bele akart volna bújni és a nő átölelte és vigasztalta pedig ő maga is kék volt a félelemtől egész idő alatt úgy takargatta mintha azt gondolta volna hogy távol tarthatja tőle a golyókat aztán a helikopter ledobott közéjük egy húszkilós bombát borzasztó villanás és a csónak gyufaszálakká esett szét. aztán csodálatos képet lehetett látni egy gyermek karjáról amint egyre föl föl föllökte a levegőbe valószínűleg egy helikopter követte felvevőgéppel az orrában és nagy taps volt a párt ülőhelyein de egy asszony lent a prolik számára fenntartott részen hirtelen felugrott és nagy lármát csapott és azt kiabálta ezt inkább ne mutatták volna ezt nem jól tették a gyerekekkel nem jól tették míg a rendőrség el nem távolította nem hiszem hogy baja esett volna vele senki sem törődik azzal amit a prolik beszélnek tipikus proli reagálás ők sohasem

Winston abbahagyta az írást, részben azért, mert görcs fogta el. Nem tudta, hogyan ömlött ki belőle ez a zagyvaságáradat. De valami különös módon, amíg ezt írta, egy egész más emlék merült fel benne olyan tisztán, hogy szinte úgy érezte, le tudná írni. Most döbbent rá, hogy ez a másik esemény volt az oka hirtelen elhatározásának, hogy hazajön, és még ma megkezdi a naplót.

Ma reggel történt a Minisztériumban, ha ugyan egy ilyen homályos dolgot történésnek lehet nevezni.

Tizenegy óra felé járt az idő: az irattári osztályon, ahol Winston dolgozott, kihordták a székeket a szobákból, és a hall közepén rakták sorba, szemben a nagy teleképpel. A Két Perc Gyűlöletre készülődtek. Winston éppen leült a középső sorok egyikében, amikor egyszerre csak két ember lépett be a terembe, akiket látásból ismert, de még sohasem beszélt velük. Egyik egy lány volt, akivel gyakran találkozott a folyosókon. A nevét nem tudta, de tudta, hogy az irodalmi osztályon dolgozik. Valószínűleg valamelyik regényírógépnél végzett valamilyen mechanikai munkát, mert néha olajos volt a keze és csavarkulcs volt nála. Huszonhét év körüli, merész pillantású, sűrű fekete hajú, szeplős arcú, fürge, kisportolt mozgású lány volt. Néha keskeny piros övet viselt az overallján a dereka köré tekerve, elég szorosan, hogy kiemelje formás csípőjét. Ez az öv az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség jelvénye volt. Winston az első pillanattól kezdve idegenkedett tőle, ahogy meglátta. Idegenkedésének az okát is tudta: a lány a hokipályáknak, a hideg fürdőknek, a közös kirándulásoknak és az általános tisztaságnak a légkörét árasztotta. Winston majdnem minden nőtől irtózott, de legjobban a fiataloktól és a csinosaktól. Ezek voltak a Párt legelvakultabb hívei, a jelszavak bódultjai, a műkedvelő kémek, az eretnekek után szimatolók. S ezzel a különös lánnyal kapcsolatban az volt az érzése, hogy valamennyinél veszedelmesebb. Mikor egyszer elhaladtak egymás mellett a folyosón, a lány gyors oldalpillantást vetett rá. Ez a pillantás mintha egyenesen a lelkébe hatolt volna, s egy pillanatra irtózatos rémülettel töltötte el. Az is átfutott az agyán, hogy a lány talán a Gondolatrendőrség ügynöke. Igaz, hogy ez nagyon valószínűtlennek látszott. Mégis mindig különös nyugtalanságot érzett, valahányszor a lány közelébe került, s ebbe a nyugtalanságba félelem is, ellenséges érzés is vegyült.

A másik személy egy O'Brien nevű férfi volt, a Belső Párt tagja, aki valami fontos és titkos szolgálatot teljesített, de ennek természetéről Winstonnak csak homályos sejtelme volt. Egy pillanatra mindenki elcsendesedett a székek körül, amikor meglátták, hogy egy fekete overallos Belső Párt-tag közeledik. O'Brien nagy, izmos, vastag nyakú, nyers, de kedélyesen durva arcú férfi volt. Félelmetes külseje ellenére volt benne valami vonzerő. Szemüvegét olyan mozdulattal szokta az orrán megigazítani, amelyben volt valami egészen különös módon megnyerő -- valamilyen meghatározhatatlan, különös civilizáltság. Ez a mozdulata, ha ugyan lehetett még ilyen fogalmakban gondolkozni, tizennyolcadik századi nemesemberre emlékeztetett, amint felkínálja a burnótszelencéjét. Winston talán egy tucatszor látta O'Brient majdnem ugyanannyi év alatt. Mély vonzalmat érzett iránta, s nemcsak azért, mert izgatta az ellentét O'Brien előkelő modora és díjbirkózókülseje közt. Sokkal inkább ama titokban táplált hite -- vagy talán nem is annyira hite, mint reménye -- idézte elő ezt a vonzalmat, hogy O'Brien politikai elkötelezettsége nem tökéletes. Volt valami az arcában, ami ellenállhatatlanul ezt az érzést sugallta Winstonnak. Talán nem is kimondottan az elkötelezettség hiánya volt az arcára írva, hanem egyszerűen csak az intelligencia. Mindenesetre olyan embernek látszott, akivel lehetne beszélni, ha rá lehetne szedni valahogyan a teleképet, s egyedül lehetne maradni vele. Winston sohasem próbálta meg, hogy ezt a sejtelmét ellenőrizze: igaz, nem is volt rá módja, hogy efféle kísérletet tegyen. Ebben a pillanatban O'Brien a karórájára pillantott, látta, hogy mindjárt tizenegy óra, s nyilvánvalóan úgy döntött, hogy az irattári osztályon marad, amíg a Két Perc Gyűlölet tart. Leült egy székre ugyanabban a sorban, ahol Winston ült, két hellyel arrább. Egy kis seszínű hajú lány helyezkedett el köztük, aki a Winstonéval szomszédos rekeszben dolgozott. A fekete hajú lány közvetlenül Winston mögött ült le.

A következő pillanatban a nagy teleképből förtelmes, éles hang süvített végig a termen, mintha egy óriási, olajozatlan gép rohant volna végig rajta. Ettől a zajtól vicsorogni kezdett az ember, és felborzolódott a tarkóján a haj. Kezdetét vette a Gyűlölet.

Szokás szerint Emmanuel Goldsteinnek, a Nép Ellenségének arca villant fel a teleképen. A hallgatóság mindenfelé morogni kezdett. A kis seszínű hajú lány félelemmel és utálkozással vegyes nyivákolást hallatott. Goldstein, a renegát és elhajló, valamikor régen (hogy milyen régen, arra senki sem emlékezett pontosan) a Párt vezetőinek egyike volt, majdnem egyenrangú magával Nagy Testvérrel, de aztán ellenforradalmi tevékenységbe keveredett, halálra ítélték, ám titokzatos módon megszökött és eltűnt. A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő. Ő volt a főáruló, a Párt elsőszámú mocskolója. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt, vagy talán -- mert néha ilyen hírek is terjengtek -- éppen Óceániában, valami rejtekhelyen.

Winston rekeszizma összerándult. Sohasem volt képes gyötrő érzések nélkül nézni Goldstein arcát. Sovány zsidó arc volt, nagy, fehér, göndör hajkoronával s kis kecskeszakállal -- okos arc, s valahogyan mégis sajátságosan utálatos; valamilyen szenilis együgyűség érzését keltette hosszú, vékony orra, amelynek majdnem a hegyére csúszott a szemüvege. Goldstein arca egy birka pofájához hasonlított, s a hangja is birkaszerű volt. Elmekegte szokásos ingerült vádjait a Párt tanításai ellen -- olyan túlzott és fonák vádakat, amelyeken egy gyermek is átláthatott, s amelyek mégis elég valószerűen hatottak, hogy azzal a kínos érzéssel töltsék el az embert: másokat, akik kevésbé világos fejűek, mint ő maga, rá lehet velük szedni. Gyalázta Nagy Testvért, megbélyegezte a Párt diktatúráját, azonnali békekötést sürgetett Eurázsiával, szólásszabadságot, sajtószabadságot, gyülekezési szabadságot és gondolatszabadságot követelt, s hisztérikusan kiáltozta, hogy elárulták a forradalmat -- s mindezt gyors, szaggatott beszédstílusban, amely egyfajta paródiája volt a pártszónokok stílusának, sőt még újbeszél szavakat is tartalmazott: feltétlenül több újbeszél szót, mint amennyit egy párttag használni szokott a mindennapi életben. S közben -- nehogy valaki kétségben maradjon afelől, mit takar Goldstein alávaló fecsegése -- a feje mögött a teleképen vég nélkül meneteltek az eurázsiai hadsereg oszlopai: merev pillantású, kifejezéstelen ázsiai férfiarcok egyik sora a másik után, a telekép felső széléig úsztak, ott eltűntek, s helyüket újabb, hasonló arcok foglalták el. A katonacsizmák nehézkes, ritmikus dobogása festette alá Goldstein bégető hangját.

A Gyűlölet még harminc másodperce sem tartott, s máris önkéntelen dühkiáltások törtek ki a teremben tartózkodó emberek egy részéből. Az önelégült birkaszerű arcot s mögötte az eurázsiai hadsereg ijesztő látványát nehéz volt elviselni; különben is, Goldstein látványa, sőt már a puszta rágondolás is automatikusan félelmet és nyugtalanságot idézett elő. Ő állandóbb tárgya volt a gyűlöletnek, mint Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal. A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és könyvekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok -- aminthogy azok is voltak --, mindennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken. Mindig akadtak éretlen alakok, akik szinte várták, hogy elszédítse őket. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy a Gondolatrendőrség ne leplezett volna le az ő irányításával működő kémeket és szabotőröket. Ő volt a parancsnoka annak a hatalmas árnyékhadseregnek, az összeesküvők földalatti hálózatának, amely az állam megdöntésére tört. Ennek a szövetségnek állítólag Testvériség volt a neve. Suttogtak egy borzasztó könyvről is, ez azoknak az eretnekségeknek a gyűjteménye volt, amelyek Goldsteintől származtak, s titokban járt kézről kézre. Címe nem volt. Ha egyáltalán szó esett róla, úgy emlegették, hogy: a könyv. De az ilyen dolgokról csak kósza hírek szállongtak. Mind a Testvériség, mind a könyv olyan dolog volt, amelyről az egyszerű párttag, hacsak tehette, nem beszélt.

A második percben a Gyűlölet az őrjöngésig fokozódott. Az emberek felugráltak a helyükről, és torkuk szakadtából üvöltöztek, hogy elnyomják a teleképből áradó őrjítő, bégető hangot. A kis seszínű hajú nő kipirult, és úgy nyitogatta és csukogatta a száját, mint a szárazra került hal. Még O'Brien széles arca is kipirult. Nagyon egyenesen ült székében, hatalmas mellkasa úgy süllyedt és emelkedett, mintha a tenger hullámai ostromolnák. Winston mögött a fekete hajú lány elkezdett kiabálni: Disznó! Disznó! Disznó! , hirtelen felkapott egy nehéz újbeszél szótárt, s a telekép felé röpítette. A szótár nekiütődött Goldstein orrának, és visszapattant róla; a hang feltartóztathatatlanul áradt tovább. Egy világos pillanatában Winston észrevette, hogy együtt ordít a többiekkel, és sarkával vadul rugdalja széke lábát. A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni -- mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó holdkórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét. Így például Winston gyűlölete némelyik pillanatban egyáltalán nem Goldstein ellen irányult, hanem éppen ellenkezőleg: Nagy Testvér, a Párt és a Gondolatrendőrség ellen; s az ilyen pillanatokban együtt érzett a teleképen látható magányos, kigúnyolt eretnekkel, aki a hazugságok világában egyedüli őre az igazságnak és az értelemnek. De már a következő pillanatban a körülötte lévő emberekkel értett egyet, s mindent igaznak érzett, amit Goldsteinről mondtak. Az ilyen pillanatokban Nagy Testvér iránti titkos gyűlölete imádattá változott, úgy érezte, hogy Nagy Testvér legyőzhetetlen, félelem nélküli protektor, aki sziklaként szegül szembe Ázsia hordáival -- Goldstein pedig, elszigeteltsége, tehetetlensége s a merő létét kétségbe vonó kételyek ellenére, valami gonosz varázsló, aki pusztán hangjának hatalmával képes összezúzni a civilizáció épületét.

Sőt az is lehetséges volt, pillanatokra, hogy az ember szándékosan irányítsa a gyűlöletét erre vagy arra. Olyasféle dühös erőfeszítéssel, amilyennel a párnán fordítjuk el a fejünket valamilyen lázálomképtől, Winstonnak egyszerre csak sikerült átirányítania gyűlöletét a teleképen látható arcról a mögötte ülő fekete hajú lányra. Valóságnak tetsző, gyönyörűséges látomások villantak át agyán. Szerette volna a lányt gumibottal agyonverni. Szerette volna meztelenül egy oszlophoz kötözni és nyilakkal telelődözni, mint Szent Sebestyént. Szeretett volna erőszakot elkövetni rajta, és az elragadtatás pillanatában elvágni a torkát. S ráadásul e pillanatban sokkal világosabban a tudatában volt annak is, hogy miért gyűlöli a lányt. Gyűlölte, mert fiatal és csinos és nemiség nélküli; mert szeretett volna lefeküdni vele, és sohasem tehette meg; mert édes, hajlékony dereka körül, amely szinte követelte, hogy fonja át valaki a karjával, csak az undorító vörös öv volt, a szüzesség kihívó jelképe.

A Gyűlölet tetőfokára hágott. Goldstein hangja igazi birkabégetéssé torzult, s egy pillanatra az arca is birka pofájává változott. Aztán a birkapofa egy eurázsiai katona félelmetes és óriás alakjába tűnt át, amely kezében vadul kerepelő géppisztollyal egyre közelebb és közelebb nyomult, s azt az érzést keltette a nézőben, hogy rájuk veti magát a telekép felületéről, annyira, hogy néhányan az első sorban valósággal hátrahőköltek a székekben. De szinte még ugyanabban a pillanatban megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből, mert az ellenséges figura áttűnt Nagy Testvér fekete hajú, fekete bajszú, hatalmának tudatától sugárzó, rejtelmesen nyugodt arcába, amely akkora terjedelmű volt, hogy majdnem teljesen betöltötte a telekép mezejét. Senki sem értette, mit mond Nagy Testvér. Csak néhány bátorító szó volt, olyasféle szavak, amilyenek a csaták zajában szoktak elhangzani, nem is lehet tisztán felfogni őket, s mégis visszaadja az ember önbizalmát pusztán az a tény, hogy elhangzottak. Aztán Nagy Testvér arca elhalványodott, s a Párt három jelszava jelent meg a helyén, csupa nagybetűvel: A HÁBORÚ: BÉKE A SZABADSÁG: SZOLGASÁG A TUDATLANSÁG: ERŐ

Nagy Testvér arca azonban mintha néhány másodpercig még ott maradt volna a teleképen, mintha a benyomás, amelyet az emberek szemgolyóira gyakorolt, túlságosan erős lett volna, hogy azonnal elillanjon. A kis seszínű hajú lány ráborult az előtte álló szék támlájára. Remegő hangon motyogott valamit, ami úgy hangzott, hogy: Megváltóm! , s kitárta karját a telekép felé. Aztán tenyerébe temette az arcát. Nyilvánvaló volt, hogy valami imádságfélét rebeg.

Ebben a pillanatban az egész embercsoport mély hangú, lassú ütemű, ritmikus énekbe kezdett: N-T! N-T!... N-T! ismételték újra meg újra, nagyon lassan, hosszú szünetet tartva az első és a második hang közt. Tompa, súlyos morajlás volt, egészen különösen vad, a mélyén mintha meztelen lábak dobogását és tamtamok pufogását lehetett volna hallani. Vagy harminc másodpercig énekelték. Az érzelmek túláradásának pillanataiban gyakran hangzott fel ez az ének. Részben a Nagy Testvér bölcsességét és fenségét dicsőítő himnuszféle volt, de még inkább önhipnózis: az öntudat szándékos elnyomása a ritmikus lárma segítségével. Winston belső részei szinte jegessé dermedtek. A Két Perc Gyűlölet közben nem tudta visszatartani magát az általános őrjöngésben való részvételtől, de ez az embertelen ének, ez az N-T!... N-T! mindig borzadállyal töltötte el. Persze ő is együtt énekelt a többivel; nem tehetett másképp. Az érzések eltitkolása, az arckifejezés szabályozása, s annak cselekvése, amit mindenki más is cselekszik, ösztönévé vált. De volt egy pillanat, amikor a szeme könnyen elárulhatta volna. S pontosan ebben a pillanatban történt az a jelentős dolog -- ha ugyan egyáltalán megtörtént.

Egy villanásnyi időre elkapta O'Brien tekintetét. O'Brien felállt. Levette szemüvegét, s aztán visszatette az orrára, azzal a bizonyos jellemző mozdulattal. De közben a másodperc töredékére találkozott a pillantásuk, s ekkor Winston tudta -- igen, tudta! --, hogy O'Brien ugyanarra gondol, amire ő. Félreérthetetlen üzenetváltás volt. Mintha két agyvelő megnyílt volna, s a gondolatok egyikből a másikba ömlöttek volna a szemeken keresztül. Mintha csak ezt mondta volna neki O'Brien: Veled vagyok. Pontosan tudom, mit érzel. Mindent tudok a benned rejtőző megvetésről, gyűlöletről, utálatról. De ne félj, együtt érzek veled! Aztán vége is volt az egésznek, s O'Brien arca ismét oly kifürkészhetetlen lett, mint bárki másé.

Csak ennyi történt, s Winston már nem is volt bizonyos benne, hogy egyáltalán megtörtént-e. Az ilyen esetek után soha nem következett semmi. Mindössze arra voltak jók, hogy életben tartsák benne a hitet, vagy legalább a reményt, hogy rajta kívül még mások is ellenségei a Pártnak. Talán mégiscsak igazak a hatalmas földalatti összeesküvésről szállongó hírek -- talán mégiscsak létezik a Testvériség! A vég nélküli letartóztatások, vallomások és kivégzések ellenére senki sem vehette biztosra, hogy a Testvériség nem merő legenda. Néha hitt benne Winston, néha nem. Nem bizonyította semmi, csak futó pillantások, amelyek egyformán jelenthettek mindent vagy semmit, elkapott beszélgetésfoszlányok, elmosódott firkák a mosdók falán -- néha talán, amikor két ember találkozott, egy apró kézmozdulat, amely mintha az összetartozás jele lett volna. Ez azonban mind csak találgatás volt: valószínű, hogy az egészet csak képzelte. Visszatért a rekeszébe anélkül, hogy újra O'Brienre nézett volna. Pillanatnyi érintkezésük folytatásának gondolata éppen csak átvillant az agyán. Elképzelhetetlenül veszedelmes dolog lett volna még akkor is, ha tudta volna, hogyan lásson neki a dolognak. Egy bizonytalan értelmű pillantást váltottak, egy vagy két másodpercig tartott az egész, s ezzel vége is lett. Mindenesetre így is emlékezetes esemény volt abban a bezárt magányban, amelyben élnie kellett az embernek.

Winston felriadt gondolataiból, és kiegyenesedett ültében. Böfögött egyet. A gin fölcsapott a gyomrából.

Tekintete újra visszatért a papírra. Rádöbbent, hogy miközben reménytelenül töprengve ült, szinte automatikusan írt tovább. S most már nem azokkal a görcsös és félszeg betűkkel, mint az előbb. Tolla élvezettel siklott a sima papíron, széles, szép nagybetűket hagyva maga után: LE NAGY TESTVÉRREL LE NAGY TESTVÉRREL LE NAGY TESTVÉRREL LE NAGY TESTVÉRREL és így tovább: félig megtelt az oldal.

Nem tehetett róla, de nyilalló rémületet érzett. Ez nevetséges dolog volt, hiszen ezeknek a rendkívüli szavaknak a leírása már semmivel sem veszedelmesebb, mint maga az a tény, hogy naplót kezdett írni: mégis kísértésbe esett egy pillanatra, hogy kitépi az elrontott oldalt, és felhagy az egész vállalkozással.

De nem tette meg, mert tudta, hogy hiábavaló lenne. Teljesen mindegy, leírta-e azt, hogy LE NAGY TESTVÉRREL vagy sem. A Gondolatrendőrség így is, úgy is egyformán bánik el vele. Elkövette -- s elkövette akkor is, ha sohasem vetette volna tollával a papírra -- a főbűnt, amely minden más bűnt magába foglal. A gondolatbűnnek nevezett bűnt. S a gondolatbűn nem olyasmi, amit örökké el lehet titkolni. Egy ideig talán sikerül elkerülni a leleplezést, lehet, hogy évekig is, de előbb vagy utóbb a kezükbe kerül az ember.

Mindig éjszaka történik -- a letartóztatások mindig éjszaka történnek. Hirtelen felrángatnak álmodból, durva kéz rázza a válladat, világosság vakítja a szemed, kegyetlen arcok gyűrűje az ágy körül. Az esetek nagy többségében tárgyalás sincs, hírt sem adnak a letartóztatásról. Egyszerűen csak eltűnnek az emberek, mindig éjszaka. A nevedet eltávolítják a nyilvántartásokból, eltörlik mindennek az emlékét, amit csak cselekedtél, letagadják, hogy valaha is léteztél, s aztán elfelejtenek. Eltöröltek, megsemmisítettek: elgőzösítettek -- ahogy mondani szokták.

Egy pillanatra hisztéria fogta el. Kapkodva, csupán kaparva írni kezdett:

le fognak lőni nem törődöm vele tarkón fognak lőni nem törődöm vele le nagy testvérrel mindig tarkón lövik az embert nem törődöm vele le nagy testvérrel

Hátradőlt a széken, kissé elszégyellte magát, és letette a tollat. A következő pillanatban iszonyúan megrémült. Kopogtak az ajtón.

Máris! Csendben ült, mint egy egér, abban a hiú reményben, hogy akárki is az, egyszeri próbálkozás után továbbmegy. De nem: a kopogás megismétlődött. A lehető legszerencsétlenebb dolog lett volna a további késlekedés. Szíve úgy dobogott, mint valami dob, de arca -- a hosszú megszokás következtében -- valószínűleg kifejezéstelen volt. Felállt, és leverten elindult az ajtó felé.


This document is a HTML rendering of a Corpus Encoding Standard DTD document, produced in the scope of the MULTEXT-East project, by Fred.

Comments welcome, Tomaz Erjavec